• 1
  • 2
  • 3
  • 4

Fényes Heroin

 

Fényes Heroin

Esettanulmányomban egy multiszimptómás tünetekkel rendelkező, borderline személyiségszerveződésű, fetisiszta férfibeteg közel egyéves terápiáját ismertettem.

Mottó:

„Aligha van egészséges ember, kinél teljesen hiányozna a normális nemi cél mellett valamelyest perverznek nevezhető függelék, s ez általános igazság egymagában is elégséges ahhoz, hogy megmutassa, milyen helytelen dolog a perverzió szót megvető értelemben használni”.

(Freud, 1905)

Bejelentkezés, a pácienssel való kapcsolatfelvétel és előzetes fantáziáim

Zoltánnal másfél évvel ezelőtt, telefonos bejelentkezésekor beszéltem először. Kellemes hangszínű, kicsit hadaró tempójú, kulturált beszédstílusú, fiatal férfi hang szólt a vonal másik végén. Egy régi páciensemre hivatkozott, akitől megkapta elérhetőségemet és röviden összegezte az előzményeket. Kezelték már a közeli kórház pszichiátriai osztályán depresszióval, vannak életvezetési gondjai, gyógyszert is szed aktuálisan, de nem ebben látja a megoldást.

Terápiába szeretne jönni, ha vállalom, mert ebben látja az utolsó lehetőséget a változásra; egy „értelmes élet” elkezdésére. Szimpatikus volt számomra bátor kitárulkozása, összeszedettsége, őszintesége. Következő hétre beszéltünk meg időpontot magánrendelésemen. „Átlagos”, minden szempontból hétköznapi harmincas férfit vártam az első találkozóra. Különösebb fantáziák, előzetes kép nem volt a fejemben.… Ehhez képest érdekes meglepetés volt Zoltánt megpillantanom a kapuban….

Az első interjú /első és második ülések/ rövidített, tömörített változata és az élettörténet

A páciens adatai:

  • Fiktív név a dolgozatban: Zoltán

  • Életkor: 30 év, iskolai végzettség: technikum

  • Beosztás: elektrotechnikai cégnél alkalmazott 3 műszakban

  • Hobby: elektronika, internetezés, olvasás, textíliák

  • Családi háttér: független, gyermektelen; szülei nyugdíjasok, testvére nincs

  • Egészségi állapot: rendben van, gyógyszert a terápia lezárta óta egyáltalán nem szed.

A megbeszélt időpontban számomra kissé extravagáns megjelenésű, biciklispólóban, szűk fekete testnadrágban, sportos extrákkal felszerelt, kerékpárral érkező klienst pillantottam meg a rendelő kapuban. Hangja fiatalos, pörgő tempójú, mégis „kisfiús” volt, zavart láttam a tekintetében. /Lehet, ő is idősebb terapeutára számított?/ Öltözete a nyári meleg ellenére figyelemfelkeltő, ízlésem szerint bátor választás volt egy első interjús alkalomhoz. Furcsa érzésem lett, amint hellyel kínáltam a rendelőben. Egyszerre tűnt nagyon szorongónak és mégis nagyon provokatívnak; testtartása domináns, szexuálisan kihívó; hangja mégis remegő – szemlesütve kezdett történetébe. /Emellett úgy éreztem „felmért” nőként is, bár viselkedése konvencionális, stílusa kulturált, tisztelettudó volt./

Zoltán élettörténetének, aktuális jelentkezésének pszichiátriai előzményeivel indítja az első interjút. Elmondja, hogy majd’ 5 évvel ezelőtt már feküdt a területileg illetékes kórház pszichiátriai osztályán 3 hétig, ahová önként ment be súlyos vitális szorongások, krónikus alvászavar, kimerültség, szomatikus panaszok és legfőképpen paranoid érzések, félelmek eluralkodása miatt /”itt a világvége, menekülni kell, minek tovább élni” stb./. Előtte már kapott háziorvosától Prozac-ot és Xanax-ot, de ez hatástalan volt. A kórházban „skizoid személyiségzavar” diagnózis mellé Risperdalt rendeltek, de ettől súlyos regresszióba és apátiába süllyedt, folyt a nyála, izomremegése volt.”Lelassultam, mint egy védtelen kis állat”. Ezt követte – már ambuláns keretek között – Floxet és Zyprexa kombinációja, amely a hangulati labilitáson és a szorongásokon nem, de a testsúlyán plusz 10 kg-ot változtatott. Zoltán elmondása szerint az „ütős” antipszichotikumok gyógyulást nem, maximum pszeudo-debilitást eredményeztek nála és lassan önálló életvezetésre is alkalmatlanná vált. Viselkedései, furcsaságai – különcségei megmaradtak, de lényegi változás állapotában nem történt. Azért szeretne terápiába jönni, mert nem akar gyógyszerfüggő, érzelmeitől elidegenedett emberré válni. /Megjegyzem, az akut osztályos bekerülésnél bizonyára kellettek ezek a gyógyszerek./

Szimpatikus volt számomra, ahogy betegségkarrierjét tömören összefoglalta és biztató jelnek véltem, hogy van betegségbelátása – akar változni sorsán.

„Az életem egyszerre dögunalom és mégis szenvedek számtalan dologtól. Átlagos, szürke kispolgár vagyok – vagy mégsem”?

Önmaga szélsőséges, hasított bemutatása, úgy vélem, tipikus személyiségzavaros jegy,  mint az a kaleidoszkóp – szerű családtörténet is, amelyből összeáll Zoltán aktuális tüneti képének háttere.

Szülei egyetlen, nagyon várt és tervezett, késői gyereke. Édesanyja sok-sok vetélés és halvaszülések után harminc évesen hozta világra.

/”Lehet, már megszületnem se lett volna szabad”?)

Pszichés problémák a felmenőknél is előfordultak, de erről majd később, részletesen.

Szülei házasságát

„átlagos, érzelemkifejezésektől mentes”

kapcsolatnak írja le, akik között fizikai vágyat és testi kontaktust szinte sosem látott, érzékelt. Gyerekkorára úgy emlékszik, hogy szülei mind fizikai, mind lelki értelemben a legjobbat próbálták megadni neki – ahogy ezt harminc évvel ezelőtt a szocializmusban lehetett. Nagyon sokat dolgoztak, ő gyakran volt nagyszüleinél, dédijénél – ez egyszerre volt érdekes és félelmetes számára, főleg apai nagymamája fura, bizarr szokásai (elmezavar?) miatt. Ehhez kapcsolja, hogy belőle mai napig „ösztönös ellenszenvet” vált ki minden csecsemő látványa nem szeretne soha gyereket és a vele járó nyűgöket.

„Nem akarok apává válni, sőt: kifejezetten félek attól, hogy egy nő csőbe húz (!)”.

Kicsit a Péter-Pán Szindróma jut erről eszembe, a felnőni nem akaró, felelősséget nem vállaló, hóbortjainak élő „örök gyerekről”. /Ehhez még öltözéke is passzol/.

Ezen a ponton arca elkomorul:

„17 évesen anyukám súlyos rákos beteg lett – teljesen ki kellett pakolni. Azóta még szorosabb érzelmi kötődés van közöttünk. Apám lelkileg egyszerű ember, nyomdász. Beszól a csajoknak, nem is érti; „hogyan lettem én ilyen szerencsétlen”.

„Gyakran érzem, hogy semleges nemű androgün megfigyelő vagyok én a nemek frontján”.

Zoltán jó stílusban, humorral, öniróniával képes problémáiról beszélni – ezt a távolítást szükségesnek tartom és jó jelnek, valószínűleg az ént védi az összeroppanástól.

Ezután szorongásairól mesél, hatása alá kerülök, elborzadok:

„Sokszor érzem úgy magam, hogy megszállt valami gonosz erő és kikezdte a pszichémet. Félek attól, hogy egyszer megbolondulok. Félek a szexuális vágyaim természetétől és attól, hogy sosem lesz olyan társam, aki ezt elfogadja – megérti”.

Elmeséli, hogy furcsa szokásai, kényszerei vannak. Otthona zsúfolt, tele mindenféle kacattal – semmit nem képes kidobni. Gyakran jár guberálni és hazaviszi a különleges tárgyakat, ruhákat, anyagokat! Szinte módosult tudatállapotba és erekcióba kerül, ha sínadrágot, pufi dzsekit vagy különleges ruhaneműt talál.

„Olyan ez, mint drogosnak az anyag”.

/Ekkor még nem tudom, mi ennek a szerepe Zoltán életében./

„Amiatt is jöttem, hogy memóriám, figyelmi összpontosításom mintha romlana. Talán a régi szenvedések és gyógyszerek mellékhatása”?

Próbálom megnyugtatni, hogy esetében nem demenciáról, hanem a hangulati problémákkal együtt járó teljesítményromlásról lehet szó.

Az első interjú vége felé visszatérő álmaira terelődik a szó:

„Repülök, de nem szárnyakkal, hanem lótuszülésben; egyszer csak felemelkedem. Egy olyasféle érzést érzek közben, hogy letisztultam a bűnös testi vágyaktól, tiszta – tökéletes vagyok, lebegek”.

Gyakran vannak súlyos szorongásokkal, a testi integritás szétesésével, pusztulással kapcsolatos álmai (amelyek énjének dezintegráltságát is jelzik).

„Nézem magam a tükör előtt és a fogaim – mint egy gyorsított filmben – elszuvasodnak, tönkremennek, kihullanak”.

/Kasztrációs félelmét is gyönyörűen szimbolizálja az álom./

„Levált a lábam és csak egy csigaszerű, nyúlós, fura anyag maradt a helyén, amit magam után húzok”.

/Skizoid szorongás/

„Néha egy nővel szeretkezek álmomban klasszikus pozicióban és az az érzésem, mintha gyerekként szüleim ágyában feküdnék és anyám testét érezném”.

„Időm nagy részét nem az éjjeli, hanem a nappali álmodozások töltik ki. Burjánzó fantáziáimtól szinte függő vagyok, hisz újra és újra elképzelem, amint fetisruhámban különféle pózokban egy számomra vonzó, telt, érzéki nővel egyesülök. De az is feldob, ha magamat szórakoztatom”.

Majd Zoltán rátér életfilozófiájának ismertetésére: „Kerüld az erőszakot, maradj tiszta lelkű és csak a legszükségesebb, de jó minőségű tárgyakkal – emberekkel vedd körbe magad. Ha valami bánt, meditálj, mint a buddhisták”. Más kérdés, hogy ő meg tudja-e mindezt valósítani az életében?

Talán a leírtakból is érzékelhető, hogy Zoltán  sok, de egymástól elkülönülő, nem összekapcsolódó információt megoszt velem már az első találkozás során. A „szokatlan beszélgetéshelyzet” ellenére jó hangulatú interakció zajlik közöttünk. Próbaértelmezéseket alig teszek, de annál fontosabbnak érzem, hogy testtartásom – mimikám  befogadó legyen és szabadon lebegő figyelemmel érdeklődéssel próbálom bátorítani az önfeltárásban, megnyílásban. A sok hiányzó élettörténeti adat és esetleges terápiás terv kidolgozása miatt második ülést ajánlok meg Zoltánnak, hogy a bennem - viszontáttételi érzésként - megjelenő fragmentáltságot enyhítsem.

Úgy érzem, az első találkozáskor Zoltán képes ventillálni és szorongásai oldódását is megéli az ülés alatt. Abban a megállapodásban válunk el, hogy egy hét múlva folytatjuk. Az ülés kezdetéhez képest jobb hangulatban, energikusan távozik szuper biciklijével. „Furcsa figura” de el tudom fogadni, érdekel a története – amellett nem lesz „könnyű eset” – ez az első összbenyomásom Zoltánról. Kaffkai hős, egyszerre nagyon mai és mégis valahol megállt vele az idő….

A második ülésre is pontosan, biciklivel, színes, feltűnő szerelésben érkezik. Viselkedése konform, helyzethez illő.

Élettörténetének főbb állomásai a 2. ülés végére állnak össze bennem:

Zoltán szülei vidékről jöttek fel a fővárosba, hogy munkájuk legyen a ’60-as évek közepén. Munkahelyükön, egy nyomdában találkoztak, ahol anyukája könyvelőként, apukája nyomdászként dolgozott. Rövid együttjárás után összeházasodtak, de majd tíz évet vártak Zoltánra. A anyának több spontán vetélése, halvaszületése volt, még saját egészségét is kockáztatva 9 hónap fekvés, méhszáj összevarrás (!) és Pipolphen-kúra után megszületett Zoltán. Mivel a kisbaba súlya lassan gyarapodott, és gyakran fájt a hasa, a komplex kivizsgálás lisztérzékenységet állapított meg nála. Emiatt kényszerű, kortársaktól való több éves szeparációs időszak következett életükben, mert a kerületi bölcsődék – óvodák a diéta miatt nem vállalták a kisfiút. Viszont a szülőknek dolgozni kellett, így maradtak az idős nagyszülők. 6 évesen került iskola előkészítő csoportba. Kis termetű, zárkózott, félénk kisfiúként emlékszik vissza akkori önmagára. Felnőttekkel jól kommunikált, de a gyerekek között „koravén” volt.

Az általános iskolában Zoltán jól tanult, tanárai szerették – társai is elfogadták, bár ő sokat tépelődött testalkatán, szemüvegességén és reménytelenül szerelmes volt osztálytársnőibe. Ezek az álmok plátóiak maradtak. Szüleit már akkor is érzelemmentes, távolságtartó „öregeknek” élte meg. „Vigasztalásképp” nemiségét felfedezve gyakran maszturbált színes, buja fantáziák kíséretében. Ekkor már teljes erotikus fantáziái,  voltak, az autoerotizmus volt az egyetlen örömforrás  mindennapjaiban. Kapcsolatai  elsivárosodtak, a középiskola 4 éve alatt pedig teljes kirekesztettséget, gúnyolódásokat élt át társaitól.

Ekkor vált elmondása szerint embergyűlölővé és különccé. Az elektrotechnikai középiskola elvégzése után nem tanult tovább, helyette másfél év katonaság következett lakóhelyétől távol, Pécsett. Ott nagyon jól érezte magát, „férfivá vált” a baka csínytevések hatására; még „csajozni” is magpróbált discóba járt, elkezdett sportolni. Ekkor tapasztalta meg az erőnlét, a fizikai – lelki terhelhetőség fontosságát. Dolgozott több elektronikai cégnél, de ezek jobbára rutinszerű javítási és szerelési munkák voltak, kreativitást nem igényeltek. Hobbyként erősítőket, házimozikat épített magánszemélyeknek. Kényszeres vonásai már kamaszként megnyilvánultak. Tizenévesen „mániákus” repülőmodellező volt. Utána jött a híradástechnika  (hangfalak – erősítők tökéletesítése) és párhuzamosan egy, az atomtámadást is túlélő, légópince építése házuk kertjében. Elkezdődött a lomtalanítások alatti guberálás, először elektronikai dolgokat, később ruhákat, textíliákat hordott össze otthonában – válogatás nélkül.

Fejébe vette, hogy e kacatokból megépíti a perpetum mobile-t! /Ez is jelzi bizarr, realitástól el-elszakadó gondolati világát és „feltalálói hajlamát”./ Kevés baráti kapcsolat volt az életében, ők is zárkózott, magányos fiatalok. Bulizni nem járt, egyszer szívott füves cigit (azóta is iszonyú bűntudata van) néha megivott egy-egy sört. Fő éltetője, mozgatórugója a fényes ruhaanyagokból, extrém – szexuális célzattal tervezett ruhák viselete és az ehhez passzoló társ megtalálása lett. Ehhez hatalmas szégyen, bűntudat is társult életében, de képtelen volt e vágyát uralni és hétköznapjaiba „beépíteni”. Félelmeit jól szimbolizálják az első interjú végén elmesélt álmai: elmúlás, testi – lelki – szellemi leépülés, öregedés, kiszolgáltatottság, izoláltság.

Átfogó, teljes életvezetését érintő terápiás céljai mellett olyan „hétköznapi” dolgokban is segítséget várta tőlem, mint abbahagyni a guberálást; lomtalanítani, rendet rakni otthonában; megbocsátani szüleinek és jó kapcsolatot ápolni velük; értelmi képességeihez méltóbb – emberibb munkahelyen dolgozni; „lerázni” a családi örökséget és lelkileg is felnőni, nyelvet tanulni. Sportolni, csajozni…. /Nem kis feladat, be kell lássam, amivel „megkínál”  a második ülésen./

Ha lehetne 3 kívánsága, ezek lennének:

  1. stabil, kiegyensúlyozott jövőkép

  2. „agyi defektusok” (dementia?!) csökkenése

  3. intim kapcsolat egy hozzáillő (!) lánnyal

Benyomások összesítése, személyiségkép, diagnózis

Zoltán esetében az első interjú dinamikája a változatos tüneti kép és az életvezetési kapcsolatteremtési problémák alapján a Kernberg – által leírt borderline tüneti jellegzetességeket véltem felfedezni; ezek esetünkben a következők:

  • poliszimptomás neurózis: szorongás, többszörös fóbiák, kényszeres – rögeszmés tünetek, hipochondriás panaszok, néha bizarr testi élmények és szinte Wahn – állapot

  • polimorf – perverz szexuális vágyak, fantáziák; autoerotizmus, bizonytalan nemi identitás

  • változatos tünetek:

  • paranoid, skizoid személyiség jellemzők

  • egyszerre függőség és félelem az alárendelődéstől emberi kapcsolatokban

  • autoagresszív fantáziák, késztetések

  • krónikusan vissza-visszatérő indulati „kitörések” vagy ezektől való szorongás

Terápiára alkalmasnak láttam, hogy Zoltán a szétágazó, színes tünetképzése mellett ép realitásfunkcióval, betegségbelátással és gyógyulási szándékkal bírt, amelyre építeni lehetett  a közös munkát.

A viselkedésszintű tünetek mellett szubjektív szinten Zoltán számára legkínzóbb élmény a krónikus üresség és az élet értelmetlenségének érzése volt, állandó frusztrált keresés – megkapaszkodás, magány. Az első interjú alatt legfájdalmasabbnak a gyerekkor és a szülőkhöz való kötődés felidézése volt számára. Talán a gyerekkorban nem megkapott dicséretet, elfogadást próbálta később depresszióval, majd extravagáns öltözködésével kompenzálni. Zoltán nem akart és nem is lett „átlagos”. Intellektuálisan jó képességű, aktuális munkájánál sokkal több rejlik benne, amit eddig nem tudott realizálni. A személyiségkép és az élettörténet a Bálint – által leírt korai sérülésre, alapzavarra engedett következtetni. Hátterében nárcisztikus deficit, a szülői empátiás reagálókészség hiányossága – annak ellenére, hogy nagyon vágyott, késői gyermek – állhat. Nem agresszív vagy deviáns életvezetésű szülők, inkább szorongások, üresség, elfojtott érzések. Jószándékú szülők, akik nem voltak képesek differenciált érzelmi reakciókra fiúk felé, később pedig nem tudtak jó időben előrevivő tanácsokat adni (pld. „csajozás”). Hasított volt az a kép is, ahogy Zoltán szüleit leírta: jelenleg leértékeli, hibáztatja őket „betegségéért”, de jó gyerekkora volt. Fontos az anamnézisben leírt tágabb családi pszichés konstellációk szerepe is! Sajnálatos, hogy Zoltán jó képességei ellenére nem tanult tovább legalább főiskolán, mert középiskolában – nem felismert, kezelt depressziója miatt – nagyon sok teljesítménykudarc és kapcsolati elutasítás érte, mind baráti, mind szerelmi téren. Ekkor végleg bezárkózott és saját fantáziavilágot teremtett, a külvilágtól egyre jobban izolálódott. A szülők egysíkú „munkás” életével nem akart azonosulni, de nem volt olyan ideálszemélyiség körülötte, aki bármiben tanácsot tudott volna adni.

Énképe így negatívvá, önértékelése szélsőségessé vált. Büszke arra, hogy nem szürke, átlagember, de igazából nem tudja, ki is valójában? Nagyon szeretne valakihez kapcsolódni, de szorong is a kötődésektől. Örök dichotómiában és belső kételyben él meg mindent, képtelen az élet élvezetére.

Összegezve: a diagnózis borderline személyiségzavar, nárcisztikus – paranoid vonásokkal. Identitászavar, bizonytalan önértékelés, definiálatlan rövid- és hosszútávú életcélok, belső üresség krónikus érzése, öndestrukcióra való hajlam, érzelmi labilitás, szexuális bizarrériák.

Terápiás cél, terápiás szerződés

Bár az első interjú végén még nem láttam át Zoltán problémáinak összetettségét – a perverzióról szó sem esett – a páciens furcsasága, bizarrsága ellenére nagyobb kihívásnak bizonyult számomra együttműködési készsége, nyitottsága, jó humora. Éreztem benne erőt és hajlandóságot a változásra, élmények megosztására. Bíztató volt az a tény is, hogy jól sikerült kezdeti kapcsolatfelvételünk. Együttérzéssel töltöttek el Zoltán szorongásai – félelmei, amelyek sokkal ijesztőbbek voltak, mint a neurotikus betegek szorongásai.

Zoltánnak már voltak „terápia-szerű” élményei pszichiáter kollégákkal. Egy konkrét elvárása volt a helyzettel kapcsolatban: figyeljek rá, tudjam meghallgatni, „kibírni”, amit szeretne elmesélni, mert titkai óriási teherként nehezednek rá.  Pontosan tudta, hogy aktuális életvezetésével – gyógyszerek mellett is – „vesztébe rohan”, így a rövidtávú terápiás cél a  belső feszültségek csökkentése, szorongások oldása, kapcsolatfelvételi készségének javítása volt. Hosszú távon a személyiség újrastrukturálását, az alapzavar „feltöltését” érettebb coping-mechanizmusok elsajátítását jobb életminőséget  jelöltünk meg – közösen célként.

Mivel a terápia ambuláns keretek között folyt, kezelőorvosával rendszeres szakmai kapcsolatban voltam, az esetleges állapotromlást megelőzendő.

A terápia céljaként Zoltán szavaival élve saját maga elviselését jelöltük meg és átható változásokat minden téren:   

  • új, humánusabb munkahely keresése

  • családi – baráti kapcsolatok rendbe hozása

  • párkapcsolat, szexualitás elkezdése

Minimálisan 1 év időtartamot jelöltünk meg ambuláns keretek között, heti 1 alkalommal, 50 perces ülésekben, előre megállapodott díjazással és keretekkel (óralemondás szabályai, terápia felfüggesztése, stb.).

A terápiás módszer

Az első interjú során világossá vált számomra, hogy Zoltán súlyos, korai, a teljes személyiségét átható, borderline – jellegű zavarral küzd, amely a labilis önértékeléstől a változatos testi tüneteken át a szexuális perverziókig terjed.

Módosult tudatállapotban (KIP-pel, hipnózisban) a regresszió veszélye miatt kontraindikált lett volna dolgozni. Ehelyett verbális, face-to face, analitikusan orientált módszert választottam. A pácienst intellektusa, motiváltsága, és az érzelmi terhelhetőséget jelképező humora alkalmassá tette az analitikusan orientált szemléletre. Mivel nagyon sok, színes gyerekkori emléke, álma, fantáziája elevenen, tudatelőttes  szinten mozgott, ez is a feltáró terápia mellett szólt. Éreztem, hogy Zoltán esetében a mindennapi viselkedés- és állapotváltozások fokozott figyelmet igényelnek és hiányos önkontroll-funkcióit külső ágensként,  terápiás intervenciókkal is pótolnom kell.

Terápiás kapcsolatunk szakaszai

Amilyen színes, kaleidoszkóp-szerű volt Zoltán személyisége, tüneti viselkedése, olyan színes - és néha nehezen követhető – volt áttételi érzéseinek alakulása is irányomba.

Az induló jó kapcsolat után gyorsan fontos referencia személlyé váltam számára, aki a terápiás kereteket tiszteletben tartotta. Furcsa, szexuálisan kihívó öltözékeit és nem vulgáris, de mindenképpen nyílt szóhasználatát nem volt könnyű elfogadnom a terápia kezdetén. Tudtam, hogy ki kell bírnom, meg kell hallgatnom a páciens szexuális beszámolóit, hiszen ez mélyen összefüggött a tüneti képpel és mutatta állapotának változását. Kezdetben a terápiás „mézeshetek” alatt én voltam az „elég jó anya”, ő pedig az illeszkedő „óriáscsecsemő”, akinek a feltétel nélküli szeretet, elfogadás lételeme volt az alapzavar sebeinek gyógyításában. Függetlenül attól, hogy idealizálásom és a rám ruházott omnipotencia szintén primitív tárgykapcsolati viszonyulásként értelmezhető, mégis ez az érzelemileg átszőtt kötődése hozzám egy új kapcsolati minőséget és „gyakorló  terepet” jelentett egy olyan férfi számára, aki még nőkkel kommunikálni is alig mert.

Úgy érzékeltem, hogy szőke hajam és női mivoltom dinamikusabbá tette a terápiás munkát.  Voltam Zoltán számára „nőideál”, de az elérhetetlenség miatt gyűlölendő „tárgy” is, a hasítás a vonzódás-taszítás dimenziójában is megjelent. Ezekről az áttételi – viszontáttételi érzésekről sikerült mindig őszintén beszélünk és helyre tenni, hogy ez egy „tanulópálya”, ahol mindenről lehet beszélni, de „tilos” megcselekedni. A mindkettőnkre jellemző humor és önirónia szintén segítség volt a nehéz pillanatokban. Bátorításomra Zoltán elkezdett írni, és azt hiszem ez is hozzájárult a traumák kreatív átdolgozásához.

A terápia elején az eset súlya, bonyolultsága  és a páciens nagy érzelmi hullámzásai némi szorongással és inkompetencia – érzéssel töltöttek el:

„hová jutunk el így együtt”?

Amint a reális életben, úgy a terápiában is kell némi kockázatot vállalnunk, hinni a jó végkifejletben és kibírni közben a szorongásokat (sajátunkét és a páciensét).

Az egyik legnehezebb – és legérdekesebb – dolog a terápiában a szexről nyíltan, kulturáltan beszélni.

Zoltán volt az első azon pácienseimnek körében, akik furcsa, bizarr, számomra idegen szexuális devianciával /”perverzióval”/ élnek, amelynek elviselése, megértése énazonossá tétele számukra a gyógyulás és az önelfogadás része.

A terápiás ülések között gyakran éltem meg zsigeri szorongásokat és belső kételyeket a sikeres végkifejlettel kapcsolatban. Érzékeltem az áttételi reakciókon át Zoltán hullámzó lelkiállapotát, törékeny bizalmi – kapcsolatteremtési próbálkozásait, a „második megszületés” minden kínját. A terápiában és a gyógyulásban tartóerő volt mindezek ellenére az a mély, bizalmi légkör, őszinteség és humor, amely már az első ülések alatt kialakult közöttünk. Ennyire sikamlós és néha arcmimikámat, „előítéleteimet” próbára tevő élményekről, vágyakról ritkán beszélgettem még terapeuta – páciens szerepben. „Nem megbotránkoztatni, nem megijedni sem konkrét viselkedésétől, sem öltözködésétől – terelgetni a kicsit „hétköznapibb felé” – ez volt saját hitvallásom.

Tagadhatatlanul vártam a közös órákat, kihívás volt számomra és izgalmas a gyógyulás felé vezető minden lépés Zoltánból tapasztalatlansága ellenére – mint az Almodovar filmekben – áradat a szexualitás, provokált is megjegyzéseivel, szó szerint „belakta” a terápiás teret.

Jól szemléltetik a páciens állapotának változását álmai alakulásai, átváltozásai, az első interjúban már ismertetettekhez képest:

„Nemi szervemet levágták és újra nőtt, mint egy gyíkfarok. Rózsaszín színű, új farkam nőtt, mint egy piros rügy. Az az érzésem van közben, hogy levedlettem a múltat (!), regenerálódtam és újjászülettem. Boldog vagyok”.

(Zoltánnak huszonévesen fitymaszűkülete volt, amely lelkileg nagyon megviselte, azóta még szégyenlősebb, gátlásosabb. Ezt az álmot akkor álmodta, amikor már „aktívan” próbálkozott egy lánnyal.)

„Nagyon hosszú a hajam, vállamig érő, hullámos, örökké tiszta, még mosni sem kell”.

(Másik félelme Zoltánnak – fogai elvesztése mellett – hajhullása, kopaszodása. Álmában haja erős, mint Sámsoné, csodás erővel bír és szexuálisan vonzó. Érzés szintjén machó-nak, férfiasnak éli meg magát.)

„Termál medencében gázolok, latex overallban. Csak sekélyen lep el a víz, 2 csajszi van a medencében, fekete búvárruhában. Úszom feléjük begerjedve, simogat a víz, minden olyan izgató és pont olyan, mint álmaimban.

Mikorra a csajszikhoz érek, „beteljesedik” a dolog és nem érzek szorongást; minden könnyű, természetes. A víz körülölel minket, mint az anyaméh és ringatózom a magzatvízben”.

(Jól reprezentálja az álom az archaikus regressziót és a Ferenci – által leírt „visszatérés az anyaméhbe” utáni vágyakozást. Zoltán megfogalmazásában: a fetisruha összetart, behatárol, mint egy szülőcsatorna, de stimulál is, egyszerre tapad és feszít, ősi érzéseket ébreszt bennem.)

„Tükrös szobában lótuszülésben lebegek, a tükörben egy szörny néz vissza rám. Ez az én arcom, ami valamikor megsérült – félek szembenézni vele. Bátorságot öntök magamba és saját szemembe nézek, már nem is oly borzasztó az arcom. Képes lettem meglátni valódi arcom a tükörben”.

(„A Szépség és a Szörnyeteg” szimbolikus üzenete jut eszembe: a szeretet és az elfogadás segít saját magunk elviselésében.)

A terápiás folyamat és állomásai

A terápia majd egy éven át tartott, heti egyszeri találkozással, magánrendelés keretében (ez fokozott motivációt és anyagi erőfeszítést kívánt a pácienstől, mint egy „állami rendelés” és a kitartást, áldozatvállalást is mutatja részéről). A személyiségzavaros betegek kezelésében a szakirodalom szerint nem célravezető a „klasszikus analízis”, mert ez erős regresszióhoz vezethet. A Kernberg – féle un. módosított analízis metodikáját követve a kezelés szemtől szemben helyzetben folyik. A múlt rekonstrukciója helyett a fókusz az itt – és most helyzetre, a jelenbeli kapcsolatokra és viselkedésre, illetve a terápiában zajló interakciókra koncentrál. A terapeuta aktív és involvált megpróbál szorongásmentes, nyugodt attitűddel viszonyulni a páciens különös élményvilága felé. Fontos az áttételi – viszontáttételi érzések pontos megragadása, külső szupervízió a terapeuta számára, mert a személyiségzavaros páciensek könnyen projektív identifikációba. sodorhatják a segítőt. A legerősebb gyógyító tényező a bizalmi légkör, az elfogadás és a korrektív emocionális élmény megtapasztalásának lehetősége.

A terápia első szakaszában (az első 2-2,5 hónapban) a jó terápiás kapcsolat kialakítása, megszilárdítása; aktuális szorongások oldása, a páciens énerősítése volt a célom. A pozitív áttételi érzések gyorsan kialakultak irányomba Zoltán gyakran „megdicsért” felmagasztalt; de képes volt a következő órán féltékenységi minijelenetet is produkálni, hogy milyen a férfiideálom és ki a társam. Szeretett volna minél többet megtudni privát életemről – ez gyakori jelenség a terápiákban. Az idő előrehaladtával külső megjelenése visszafogottabb lett, viselkedése viszont kevésbé feminim. Hangulati változékonysága is csökkent, jobban tudott alkalmazkodni a külvilág elvárásaihoz.

A családtörténet és a szülőkkel kapcsolatos intenzív érzések, harag, düh, frusztrált megkapaszkodás átdolgozása adta az első feladatot Zoltán terápiájában. Anyai vonalon a nagypapa ismeretlen katona, a nagymama elnyűhetetlen parasztasszony volt, aki sajnos egy alkoholista társ oldalán tudta csak felnevelni Zoltán anyukáját. Apai ágon a nagymama intelligens, de furcsa, labilis személyiség volt, Zoltán szerint reá hasonlít leginkább családtagjai közül, mind a hóbortosságban, mind a felfokozott beszédkényszerben. A nagypapa briliáns elme volt, de leépült Parkinson-kórban.

Szülei házasságát Zoltán tipikusnak ítéli meg és csak saját kapcsolatteremtési kudarcai miatt kezdett el azon gondolkodni, mi lehet ennek a tágabb háttere? Az egyke gyerekek túlféltettségét ő is korán megtapasztalta, valamint betegségei miatt „fokozott” odafigyelést, óvást, amely párosulva egy prűd szemlélettel és szigorú szülői kontrollal /pld. jó gyerek nem nézi a Parabolát és a Playboyt/ a saját autonómiatörekvések letiltását, önbizalomhiányt, állandó belső kételyt eredményezett. Az apával való azonosulást nehezítette Zoltán számára, hogy őt keménynek, nyersnek, „egyszerűnek” élte meg gyerekkorától (aki valószínűleg szintén nem ilyen adottságú fiúgyerekre számított), akihez nem szeretne hasonlítani. Édesanyja Zoltán számára lelki társ, érzelmi megnyílási lehetőség volt mindig is, de kapcsolatuk mégsem „ideális”, mert számára is sok dolog elfogadhatatlan Zoltán viselkedésében. Trehánysága, rendetlensége, bizonyos értelemben igénytelensége érthetetlen a mama számára, fia szexuális vágyai, késztetései pedig egyenesen betegesek, rémisztőek számára. Zoltán lelkében folyamatosan „harcot vív” két érzés szüleivel kapcsolatban: „miattuk lettem ilyen szerencsétlen, selejt” és: „ők legalább mellettem állnak, a terápiában is támogatnak”.

A szülőkről való reális belső reprezentáció kialakítása és sorsának alakulásában a saját felelősség felvállalása a felnövés részét képezte munkánk során. A szexualitást tabuként kezelő szülői-nevelési hozzáállás szerencsétlenül párosult Zoltán életében a kortárskapcsolati kudarcokkal, szerényebb testi adottságokkal. Ezzel alapozódott meg az „én más vagyok, mint az átlag” negatív élménye és a depresszív sémákban való gondolkodás. A külvilág és az emberek pedig „veszélyes helynek” minősülnek számára, további izolálódást eredményezve.

A terápia következő csomópontját olyan, Zoltánnál domináns személyiségvonások feltérképezése jelentette, mint a kényszeres – rögeszmés jegyek és a paranoiditásra való hajlam. Kényszeres karaktervonások és merev, rugalmatlan, rituáléktól övezett napirend már kamaszkortól megfigyelhető volt páciensemnél. Tárgyaktól, de még kacattól, szeméttől is nagyon nehezen tudott csak megszabadulni; később ehhez jött a guberálás és egyre nagyobb mértéket öltő gyűjtögetés. A folyamat erős izgalommal jár Zoltán számára, egyszerre izgalmas (mit talál), szégyellnivaló (nincs erre rászorulva) és izgató (milyen szexi dolgot varratok ebből). Leállíthatatlan belső parancsként jelenik meg a késztetés, elviselhetetlen a feszültség, ha nem pattan bringára és kezdi járni a várost. Hasonló rituáléja van a szexis ruhák elkészíttetésének, fel- és kipróbálásának. Szexuális tevékenységét, autoerotizmusát is áthatja a kényszer; és az ehhez tapadó bűntudat.

A kényszer egyfajta biztonságot, kiszámíthatóságot és feszültségcsökkenést eredményez páciensemnél. A terápiában próbálom kiemelni ennek „pozitív oldalát”, adaptivitását.

Ehhez a vonalhoz kapcsolódik a paranoid szál feldolgozása is.

Zoltán kamaszként, a középiskolás megaláztatások nyomán lett bizalmatlan, emberkerülő – elmondása szerint.

„Mindig a negatív verzióra gondolok és értéktelennek érzem magam”.

A gyanakvás, bizalmatlanság pszichés állapotának rosszabbodásával egyre erőteljesebb lett. Olyan gondolatok foglalkoztatták, hogy

„figyelnek, nem bízhatok senkiben, mindenki rosszat akar nekem”.

A valóságérzékeléstől való átmeneti elszakadásra utal és jól mutatja egykori erős szorongásait (ez a kórházba kerülés idején volt), amikor házuk kertjében „bunkert” épített a közelgő „világvége” miatt. Egyfelől tudta, hogy cselekedete irreális, másfelől úgy érezte, ez az egyetlen megküzdési mód a fenyegető veszélyhelyzet miatt. Ahogy Zoltán állapota javult, maga is rádöbbent és megfogalmazta a terápiában, hogy a „világvége – félelem” és a bunkerépítés, felhalmozás, saját belső félelmeire adott maladaptív reakció volt – de mégis „megvédte” egy még nagyobb bajtól, az összeomlástól. Belső szorongásai kivetüléseként, reakcióképzésként gyakran vált át aktivitásba, kerékpározásba, kertészkedésbe – ezzel a felhalmozott energiákat is szublimálja „és ez jó szelepnek bizonyul” a mindennapjaiban. Más emberek reá gyakorolt „hatásával” és ítéletével – véleményével is sokat foglalkoztunk a terápia e szakában. Újra kellett strukturálni identitását, szétválasztani az irreális vágyakat, a vágyott selfet a realitástól, a megvalósítható céloktól és szilárdabb alapokra helyezi az önértékelést, az eddigi életében már realizált teljesítmények, sikerek alapján. Azt is kifejtettem, néha nagyobb dolog túlélni, kibírni; mint újat létrehozni. A Zoltánt ért számos trauma nárcizmusán súlyos sebeket ejtett és negatív jövőképet, depresszív alaphangulatot alakított ki.   A „tanult tehetetlenség” módjára el sem tudja képzelni, hogy jó dolgok is történhetnek vele és ezt ő megérdemelheti. Folyamatos önbüntetésben, fizikai síkon is (!) és negatív gondolatokkal éli az életét. Külső, megfigyelő én része csak a negatív eseményeket választja ki szelektíven.

Merni optimistábban gondolkodni és a félelmeket elengedni – Zoltán esetében a terápia után is még sokáig napi, megoldandó feladat marad!

A terápia második felétől a Zoltán számára nagyon égető, de szégyellnivaló bűnös nemiség és vágyai kerültek górcső alá. Számomra is egyedi, különös világ tárult fel ezzel – persze mindannyiunknak mást jelent az intimitás…. Erről a témáról Zoltán számos feljegyzést készített remek stílusban, így az ő beleegyezésével páciensem szavaival, humorával adnám vissza azt a közös tudást, amit együtt értelmeztünk.

„Fényes heroin”

Dolgozatom témája nem más, mint szexuális habitusom kielemzése. Hogyan lettem fétisiszta, konkrétan bizonyos ruhaneműk imádója. Magamról csak annyit: harmincas évei elején járó, műszaki végzettségű, de inkább humán érdeklődési körű pasas vagyok, szüleim egyetlen gyermeke. Mások, és saját magam szerint is későn érő típus, ennek előnyeit és hátrányait egyaránt tapasztalom. Voltak kapcsolati próbálkozásaim nőkkel, de egyik sem végződött túl szerencsésen. De erről majd később.

Az első markáns szexuális emlékem az, hogy már óvodás koromban elég gyakran maszturbáltam. Minden gyerek felfedezi magának ezt az örömszerzési formát, de én tartósan, „rákattantam”. A meglepő az, milyen intenzív kéjérzetet, sőt orgazmust voltam képes ezzel átélni, persze akkor még magömlés nélkül. A többi emlékkép is bevillan: egyszer láttam egy kislányt öltöztetés közben és ha nem is túl nagy érdeklődéssel, de megfigyeltem, mi is az a szerkentyű a két lába között. Kérdeztem is anyámat: „A lányok hogyan pisilnek”? „Egy kis lyukon keresztül”. O.K. most már ezt is tudjuk. Az ovi amúgy nagyszerű hely volt, rengeteg játék, szerettem odajárni.

Viszont abszolút nem emlékszem papás-mamás, doktorosdi és hasonló játékokra, melyek segítségével közelebb lehetett volna kerülni lányokhoz. A két nem két különálló klikket alkotott. Kezdett már épülni a nagy betonfal, legalábbis számomra.

De aztán beütött a krach…

Vissza a jó öreg oviba. Egyszer a lépcsőházból nyíló előszobában ücsörögtünk, mely az öltöző szerepét is betöltötte. A fogasokra csupa gyerekholmi volt felcuccolva: pomponos kötött sapkák, kiskabátok, a két ujjukon átfűzött zsineggel, mely a kesztyűket biztosította elvesztés ellen, a hosszú tornapad alatt miniatűr csizmák, váltócipők. Végigpásztáztam a sokféle holmin és ekkor magakadt a tekintetem egy kis dzsekin. Furcsa bánatos – világoskék színe volt és az anyaga… valamiféle fényes műbőr, azt hiszem a korszakra jellemző „skai” anyag. Csak bámultam ezt az új látnivalót és egyszeriben elöntött a forróság. A csillogó felszín, az időjárás viszontagságaitól megvédő beburkolózás és a kis ruhadarab tüntetően vízhatlan mivolta őrült kombinációt képezett bennem. Azon nyomban viharos fantáziálásba kezdtem. Az ezután következő csendes pihenő alatt, látszólag csendben lapultam, de képzeletemben mindenféle fantasztikus öltözékben láttam magam. Még egyszer hangsúlyozom, csupán öt éves voltam!

Az általam ismert egyik érdekes anyag az ágynemű alá teríthető gumilepedő volt, ebből készült overallt képzeltem magamra. Lelki szemeim előtt megjelent, ahogy ebben az ufonauta szerelésben kapaszkodok az udvaron álló rakéta alakú mászóka (csak stílszerűen!) szinte éreztem ahogy a feszes gumi rátapad a testemre, minden mozdulatnál nyúlik, ráncolódik, aztán az egyik őszi BNV-én kint voltunk szüleimmel, a bejárat után következő szökőkút medencéjénél álltunk. A kristálytiszta vízben búvárok úszkáltak, testükön megcsillant a napfény, légzőkészülékükből bugyborékoltak. Oh, Istenem hisz itt van a fantáziám élőben! Alig bírtam palástolni izgalmamat, a nemi szervem kőkemény lett. Ebből is látom már, hogy tizenéves kori első erekcióról beszélni elég érdekes álláspont. Az élmény hatására elkezdtem otthon búvárokat rajzolni, légzőmaszkkal, uszonnyal, mindenféle kanyargó gégecsövekkel. Persze ezeket a rajzaimat nem mutattam meg senki másnak, Honnan gondoltam volna, hogy mindaz amit saját  találmányomnak hittem, tőlünk nyugatabbra már vidáman létezett. Ugyanazok a gumiruhák (később tudtam meg, latex a neve), maszkok, rafinált segédeszközök. Csak egy bajom van ezekkel: legtöbbször a szado-mazo szex kellékei, mely irányzat egészen a gyomorforgató rituálékig terjed. Nevezzenek akár prűdnek, hogy ezeket a dolgokat én maximálisan elutasítom. Nekem a fétis, bár hóbortos dolog. Tiszta és örömszerző tevékenység. Ámen! Visszatérve gyerekkoromra, érdekes módon ennek az extrém kilengésnek a  hatására nem billentem át a homoszexualitásba. Ironikusan azt mondom néha: bár tettem volna! Mostanáig már biztos lett volna egy pár fiú partnerem, de így csak ülök a két ország közti senkiföldjén és nem hajlandók felvenni velem a diplomáciai kapcsolatot. Nos, a latex után hamarosan megtetszettek a bőrrucik (csinos énekesnők bőrnadrágban, motoros csajok, stb.), de a mostani „csapásirányomat” általános iskolás koromban jelöltem ki.

Egyik karácsonyra kaptam egy sötétzöld kantáros sínadrágot, máig emlékszem a kivilágított karácsonyfára, ahogy anyám rámszuszakolja a nadrágot, felhúzza a cipzárat és kérdezi: „Na jó lesz”? Én meg se tudtam mukkanni, csak  a növekvő erekciómat éreztem. Ez előtt volt egy világoskék overallom is. Néha felvettem egyszerre mind a kettőt, a szőnyegen csúszva-mászva játszottam benne „barlangászt” a vége felé már igencsak kipirult arccal és reszkető lábakkal. Szegény szomszéd srác aki egyszer átjött, nem igazán vette a lapot, mikor megkértem, öltözzön be ő is. Kezdtem magam úgy érezni, mintha az egész világon csak nekem lenne ez a furcsa mániám. Az igazi fordulópontot az jelentette, amikor muter egy „nagy bevásárlási láz” zsákmányaként hazahozott egy sötétkék, lecipzározható ujjú poliuretán dzsekit. Egyszer a konyhában ültünk, anyám a vadonatúj dzsekit tanulmányozta, levette a két ujjarészét és letette az asztalra. Én már nyúltam is érte, és a szeme láttára felhúztam a lábamra, mint két nadrágszárat. Ő ezt ártatlan dolognak tartotta, még mondta is milyen jó lenne nekem egy ilyen nadrág. Ez volt az a pont, amikor teljesen bezsongtam. Utána rendre ellopkodtam a ruhásszekrényből és titokban maszturbáltam benne, sokszor a tükörben nézve magamat. Így történt meg az is, hogy úgy 11 éves korom tájékán, hasonlóan beöltözve, a csúcspontra érve alaposan eláztam, meg is lepődtem rendesen.

Bizony, gyakran előfordult, hogy utána azt mondtam: „Úristen, mit is csináltam, hiszen ez beteges”! De aztán újratermelődött a vágy és az egész ördögi kör kezdődött. Elölről…

Ezzel párhuzamosan voltak heteroszexuális megmozdulásaim is.

Felfedeztem fater playboy- és egyéb szexújság-gyűjteményét. Ebből pár lapot és a saját fantáziámból táplálkozó rajzokat elrejtettem a szőnyeg alá, gondolván, ott biztonságban lesz. De a szüleim megtalálták. Olyan megszégyenítésben volt részem, amit a mai napig nem tudok megbocsátani nekik. Rendesen felvilágosítani, persze „elfelejtettek”.

A suliban szerelmes lettem egy csinos osztálytársnőmbe, aki igazából nem viszonozta az érzelmeimet, de nem is  volt elutasító. Intelligens kis csaj volt, hetedikben a legjobb barátom és én leültünk vele hármasban az iskola játszóterére és a szexualitásról beszélgettünk, nyíltan, felnőtt módjára. Egyszer az általam bálványozott osztályfőnökünk megpróbált egy témát így indítani: „Szerintem a feleségem jó szexuális partner”.

Budapest citybe való visszatérésem után munkába álltam, elkezdtem egy elektronikai szervízben „alkotni”. És hát persze menetrendszerűen visszatért nemi devianciám. Méghozzá újabb jelmezt véve magára, s újabbat adva rám is. Még az egyik utolsó eltávozásom alatt mountain bike-os haverommal meglátogattunk egy biciklis szakvásárt. Megleptem magam egy potom pénzért kínált kantáros, rövid bicajosnadrággal. Otthon már volt hozzá egy hosszúujjú tapadós felső, mely valami kilós turkálóból lett beszerezve. Elsőre nem tulajdonítottam jelentőséget egyiknek sem, legalább most áramvonalas leszek, gondoltam.

Aztán nem sokkal később, egy este nyugodtan pihengettem a heverőmön és gondoltam, fel kéne venni a bringás mezt. Az ég adta egy világon nem vezérelt más szándék, mint hogy az új vásárfiát felpróbáljam. Be is öltöztem szépen, felhúztam a felsőn a kis cipzárt, tényleg nagyon frankón állt rajtam a cucc. Elégedetten visszafeküdtem, teljes hosszamban kinyújtózkodtam az ágyon. Aztán pár perc múlva érdekes dolgot kezdtem el érezni. A feszes lycra anyagú ruha (van aki lasztexnek hívja) átvette a testem melegét és egyszeriben tízezer ponton kezdett egyszerre simogatni és csiklandozni. Ráadásul, mintha vákuum szippantana rám, egyre szűkebbnek éreztem! Lassan végig simítottam magamon és mire legközelebb felpillantottam, a „ceruzám” már dacosan feszegette a nadrág elejét. „Na tessék, megint beszédültem valami új passzióba”! – gondoltam, de nem volt túlságosan ellenemre a dolog. Aztán szokás szerint elkezdtem variálni a mókát. A következő kb. 3 évben az efféle ruhák rabja voltam. Egy szekrényt megtöltő gyűjteményt halmoztam fel: rövid- és hosszúgatyák, overallok, fekete, kék, zöld, hupilila, és most jön a legbizarabb: az egész lycra – mánia szó szerint egyik napról a másikra elmúlt! Az eddig babusgatott holmikat úgy adogattam és ajándékoztam el, mintha soha nem is tartoztak volna hozzám. Ezt a hirtelen befejezést a mai napig nem tudom megmagyarázni, még magamnak sem. De nem kell félni, a „Fényes Heroin” mindig más alakban bukkan fel…

Azért ez a magányos örömködés nem elégített ki teljesen. Bátortalan kapcsolati próbálkozásokat tettem lányok felé utcán, munkahelyeken, tömegközlekedésen. Teljes elutasítás volt az osztályrészem, kutyába sem vettek! Ettől persze frusztráltam visszahúzódtam a saját kis világomba. Eközben a napok munkával és még több munkával teltek, valóságos szakbarbár lettem.

Azon kaptam magam, 27 évesen még mindig szűz vagyok. Tehetetlen, fafejű idiótának éreztem magam, egyszerűen gyűlöltem a lényt, aki vagyok. Elhatároztam, hogy egy call-girl segítségét veszem igénybe. Igen, még egy Petőfi  versben is szerepel a nyers „kurva” kifejezés, én az igényesebb változatra gondoltam, akin ráadásul nem élősködik egy másfél mázsás kopasz „jóakaró”. A lány szép volt, aranyos és az aktusra is sor került egy téli napon. De úgy látszik, túl nagy reményeket tápláltam ezzel kapcsolatban. Kiderült, hogy nem igazán tudok bánni a nőkkel, még fizikailag sem. A várt kéjhömpölyből kínos iszapbirkózás lett, ideges voltam, egyszerűen feszélyezve éreztem magam. Eddigi életem során annyira csak a fantáziámban játszottam le a nagy ágycsatákat, hogy a valós érintkezés furcsa, kicsit kiábrándító élmény volt, mintha csak valami fatális véletlen folytán ráfeküdtem volna egy nőre, pl. a testemmel akarom védelmezni valamitől. Bizony mondom, megroppant a hitem abban, hogy valaha is egészséges férfi lesz belőlem. Íme: a fétisizmus benyújtotta a számlát. Ezután még négy alkalommal próbálkoztam.

Egyébként folytattam tovább a ruhamániát, mert ez egyenes ágon rokon a kábítószer – függőséggel. Amikor a belvároshoz közel eső helyen dolgoztam, először csak kísérleti jelleggel beóvakodtam pár használtruha boltba. Zavartan keringtem a női vásárlók között. De éppen téli szezon volt, és hamarosan már felszabadultan turkáltam tonna szám odazúdított sínadrágok között, simogattam nyiszorgós lakkból készült kabátokat, reszkető kézzel gusztáltam női műbőr nadrágok rugalmasságát. Szabályosan az a jelenség volt rám érvényes, amikor a vágy tárgyának kalandos megszerzése is hozzátartozik az izgalom eléréséhez.

Természetesen ilyen cuccokból is hatalmas mennyiséget halmoztam fel és sokszor már csak pótcselekvésből, „kényszeres drive” által mentem portyázni. 13 éves korom óta űzött hobbym, az őszi lomtalanítás, az elektronikai alkatrészek mellett kibővült a divatjamúlt de ízlésemnek tökéletesen megfelelő ruhák begyűjtésével. Találtam szinte vadonatúj példányokat! Ezeket aztán ünnepélyes keretek közt felavattam, valóságos kéjenc módjára. Sokszor kimentem az erdőbe  és beöltözve, magamat fogdosva, maszturbálva szinte az extázis határára jutottam.

Látványos udvarlásaim mögött ott volt a gondosan eltitkolt tény, hogy a gyakorlatban „nem megy a bicikli”. Hurráoptimista módon elkezdtem fűzni egy huszonéves kolléganőmet és csodák csodája, egy szép napon már a takaró alatt simakodott hozzám, anyaszült meztelenül. Ismét csak az volt az érzésem, hogy egy közömbös, szinte semlegesnemű testet ölelek magamhoz, talán az orvos szemléli így betegeit a csempeborítású rendelőben. Szerencsétlen nő egy pár hétig tűrt, majd szitkokat vágva a fejemhez beszüntetett velem mindenféle kommunikációt. Utólag már látom, jogosan.

Végezetül megvallom, felnőtt férfi létemre a mai napig kényelmetlen érzés fog el szexuális témákkal szembesülve. Felháborodás, szégyen, kíváncsiság, kéjvágy, perverzitás, bűntudat kavarog bennem egyszerre. Senkinek nem kívánom, hogy átélje ezt a káoszt…”

Ahhoz, hogy megértsük Zoltán életében a fetis kialakulásának, rögzülésének metodikáját, fontos ismernünk pszichoszexuális fejlődésének állomásait:

A terápiába kerüléskor (majd harminc esztendősen) Zoltánnak még csak sikertelen próbálkozásai voltak lányokkal és a szó biológiai értelmében szűz volt, bár elméjében vad fantáziák csatároztak…. Legnagyobb félelmei az ismerkedésnél, kontaktusfelvételnél voltak. Ilyenkor azonnal eszébe jutott, hogy kopaszodik, alacsony, szemüveges, és bár jó a humora ez az első benyomásnál mit sem ér, hiszen szociális szorongásai miatt alig meri megszólítani a kiszemelt partnert. Sokkal inkább tűnt a másik nem szemében gátolt, gátlásos fickónak – behálózva a múlt rossz tapasztalatai, kudarcai által – mint egy szexuálisan túlfűtött, párkereső férfinak.

A nőkkel kapcsolatban is megvoltak tipikus félelmei, amelyről a terápiában nehezebb volt beszélni, mint szexuális fantáziáiról.

Zoltán számára az „ideális nő” inkább legyen anyáskodó, mintsem domináns. Ne éreztesse, hogy nagyok az elvárásai. Legyen meleg anyai öl, ringató, cirógató, tápláló, asszonyosan nagy fenékkel – emellett legyen kedves, érett személyiség, aki passzol a vágyak kiéléséhez is.

Ha ezzel az ideális nővel találkozott volna tétova próbálkozásai során, mindjárt megjelent a következő kényszergondolat halmaz:


„Csőbe fog húzni. Előbb-utóbb gyereket akar majd. Beköltözik az életembe. Milyen programot tudok kitalálni a szex mellett? Miről beszélgessünk”? 

Látható, hogy Zoltánnál a kapcsolat minimális lehetősége azonnal „jogos” ellenérvek tömegét hívta elő, arról nem is beszélve, hogy szégyellte tapasztalatlanságát és nem vonzotta a teljes szexuális beteljesülés lehetősége.

Eleve nem szerette az évhatárok – testhatárok összeolvadásával járó élményeket, sem szüleit, sem barátait nem ölelgette, puszilgatta (jól beépítette szülei kötődési mintáját) és elborzadt a gondolattól, hogy egy meztelen nőt különféle módokon kényeztessen, viszont: saját rituáléit, forgatókönyvét  elvárta párjától. Mindig ott volt a gondolataiban a „fertőzés veszély” (AIDS, egyéb betegségek), a csókot ezen ürüggyel hárította.

Negatív hangulati periódusaiban Zoltán szennyesnek, mocskosnak érezte magát, „üldözött” mindent, ami szexuális. Majd átfordult a másik végletbe és latex cuccban rótta a várost társat keresem. A privát életbeni többszörös, sikertelen próbálkozások után – párhuzamosan a terápiával és „megengedő attitűdömmel” egy hivatásos örömlányhoz fordult, szüzességét elveszítendő.

Többszöri, sikertelen próbálkozás után  végül is összejött a dolog szexuális része, egy Zoltán által ugyan megkedvelt „hivatásossal”. (Sajnos, hiába keresett net-en, randi – vonalon, flörtölt a munkahelyén, nem talált olyan lányt, akivel érzelmi kapcsolatot tudott volna kezdeni – így maradt e lehetőség, melyet jelen esetben a szorongások, a bűntudat és az extremitások miatt elegendően jó beavatási lehetőségnek tartottam.)

A terápia kezdetén Zoltánnak voltak önmaga számára egyáltalán nem felvállalható homoerotikus gondolatai, mondván: „nem kéne férfival lennem, ha nővel nem megy?” Ezek a vágyak fokozatosan elhalványultak és átadták helyüket a nő megtalálásának /Megjegyzem: fetisének tárgya és Zoltán személyisége hordoz egyfajta feminim jelleget, de ő hárítja ezt, sőt megveti a melegeket./

Szexuális kudarcaiban a fetis mellett benne volt a gyerekkortól átívelő testkép zavar, önmaga testi adottságának (magasság, alkat) elfogadási problémái és speciális szorongások (heges a pénisze egy fitymaszűkölet műtét óta – mit szól majd ehhez a partner?). Egyfelől adott egy nagyon szorongó, a testi kontaktustól ódzkodó férfi, aki nem biztos saját szexuális erejében – teljesítőképességében, másfelől ott a fetis és a színes vágyvilág…

Ez a hatalmas kettőség, diszkrepancia az élet más területén is jellemző Zoltánra, de talán a szexualitásban nyilvánul meg legszemléletesebben.

„A fetisizmus egyfajta szexuális szubkultúra. Nincs köze a szadomazochizmushoz. Egyszerre bújhatok el a ruha mögé, lehet ez egy második bőröm, páncélom; de mégis  feltűnhetek, megmutathatom magam, ez vagyok én, ez a ruha, ez az alkotás. A fetisizmus gyakran kolonc, ami megnehezíti a pártalálást, de alternatív létforma is, olyan nemi eltévelyedés, ami ínyencséget kreativitást, intellektust kíván, kicsit a gótikus stílushoz és a manapság divatos vámpír kultuszhoz van köze”.

A perverzió kialakulásának pszichodinamikájába is betekintést adnak az idézett részletek, másrészt jól ábrázolják, hogy a személyiségzavarokkal gyakran járnak együtt kapcsolati – szexuális problémák és a nemiséget is uralja egyfajta „polimorf – perverz” jelleg; a fejlődés útja pedig a pszichoszexuális szakaszokon át az autoerotizmustól a diádikus kapcsolathoz vezet el – jó esetben.

A fetisizmus kialakulásának pszichodinamikai hátteréről általában és az eset tükrében

A fetisizmus definíció szerűen valamilyen tárgyak titokzatos, mágikus, természetfeletti vonzáserővel való felruházása, vallásos tisztelete. Ősi, primitív kultúrába jellemző, de maradványai beépültek a mai modern ember gondolkodásába is. Gondoljunk csak a kedvestől kapott tárgyak, gyűrűk, ruhadarabok iránti ragaszkodásunkra – itt a tárgy a személyt jelképezi, helyettesíti.

A fetisizmus a szexuális   perverziók egyik fajtája, amikor a szexuális érdeklődés kizárólagosan valamilyen tárgyra/testrészre irányul.    Fetizmusnál a testrész, a tárgy, a ruhadarab (jelen esetben a ruhaanyag) helyettesíti a partnert és önmagában válik a kielégülés eszközévé. A partnernő személye közömbös. Rendkívül ritka a Zoltánra jellemző „ruhaanyag fetisizmus”, amely a finom női bőr, a tapintás helyébe lép és pont a szexualitásban oly fontos testi kontaktus közé épít egy mesterséges határt. (Megjegyzem: Zoltán számára az összeolvadás élménye nem vonzó, hanem szorongató, ezért képtelen partnernőjében ejakulálni.) Az aktus része az is, ahogy Zoltán kiválasztja a partnernőjére illő ruhát, beöltözteti, passzívan csodálja, ez őt begerjeszti, rendkívül erős vizuális ingerrel bír számára a látvány és közben saját autoerotikus ténykedésre sarkalja, itt kényszeres autoerotikus vonások és aktív voyeur – izmus is megfigyelhető.

A szexuális aktus izgalmához hozzáadódik – sőt annál erősebb, különlegesebb az azt megelőző cselekménysorozat, ahogy Zoltán a ruhaanyagot kiválasztja, (rosszabb esetben összeguberálja!), kitalálja a kívánt modellt, megvarratja, otthon titokban felpróbálja, felavatja. Látható, hogy tökéletes kényszeres rituálésorozattal bonyolítja túl az aktust, de még egyéb szorongások is tapadnak az együttes élményhez. A partnernő legyen maximálisan tiszta (ez nála többet jelent a jólápoltságnál), ne legyen „fertőző nemi baja” (ezért csak óvszerben) és erős kasztrációs félelmet indukál a Zoltán szavaival „kulcs a zárban” fázis; a merevedés ilyenkor abbamarad és más úton történik a kielégülés.

Zoltán esetében a pszichoanalitikusok által leírt kasztrációs félelem jelenik meg a nemi aktusban és ez a félelem generalizálódik, amikor testi integritása megsértésétől (sérüléstől, foghúzástól, orvosi beavatkozásától és természetesen a behatolástól) szorong fokozottan, irreálisan. Ugyanez a mechanizmus jelenik meg az anyát reprezentáló más női személyekkel való kontaktuskor, a szexuális kudarctól való nagyon intenzív szorongásban (amely végül lelki eredetű merevedési zavarba fut ki).

Van a fetisizmusnak olyan válfaja, ahol nem az egész partner a vonzó, hanem csak bizonyos testrésze. Zoltán esetében fontos a női partner külseje, vonzósága („nőies, telt idomú, macskásan doromboló, jól mutasson rajta a ruha) de ezzel párhuzamosan, egyenértékűen fontos az a ruha, a latex anyag, amit a nő teljes testfelületén az aktus végéig visel. (Hasonló, mint Michele Pfeiffer Macskanője.) Ebben a ruha – fetisizmusban a vágyat beindító viselet kapcsolódik a női partnerhez és a közös előjáték részét képezi a beöltöztetés, a ruha aktív bevonása – mint egy szexuális segédeszköznél – az aktusba.

Zoltán élénk fantáziájú, színes egyéniségű, alapvetően introvertált ember, aki valós kapcsolatteremtési kudarcai miatt fantáziavilágába menekült vissza. A fetisizmus és a borderline személyiségzavar kialakulásának hátterében esetében alapvető volt a monoton, nyomott hangulatú családi atmoszféra, ahol a szexualitás vagy egyáltalán a vágyak finom verbális megjelenítése a szülők között tabu volt. Zoltán sosem látta, amint szülei egymás felé erotikus érzéseket mutatnak ki, de anyukáját sem látta vonzó, csinos anyukának inkább viszolygott elhízott, izzadt testétől, aki mindig fáradt, elnehezült. Néha megleste fehérneműit, látta a fürdőszobában a női létezés „dokumentumait” de ez nem vágyat, hanem undort ébresztett benne a női test kiszámíthatatlan (menstruáció?) működése iránt. Valószínűleg itt a gyökere, hogy már kamaszkortól a női nemiszervet veszélyes barlangnak, rothadó kagylónak asszociálta (ugyanígy a Rorschach – tesztben!)

Ez a tabukkal, elfojtásokkal átszőtt családi légkör és a nem jó, preverbális anya-gyermek illeszkedés (alig tudta például anyukája szoptatni), a kevés testi kontaktus (ölelés, simogatás, dédelgetés) a nem elegendő anyai szeretet  hozta létre azt a szimbolikus reparációs igényt, amelynek okán  Zoltán betegsége súlyos szakaszában bölcső formát épített ágyában paplanból, párnából és abba „bevackolta” magát mint egy kis védtelen élőlény. A fetis ruhadarabbal való maszturbálás során újra él, regrediál kisgyermekkori vágyakhoz, szétkeni a spermát – teljes anális regresszióba kerül, mint amikor a kisgyermek a szobatisztaságot tanulja. Zoltán szorongó gyerekként szubsztituál és az anya helyett megelégszik annak ruhadarabjával. Mivel  felnőtt férfiként szexualitásának célja, tárgya, eszköze kialakulatlan – autoerotikus, enyhe homoerotikus késztetési vannak – rettegve várja a közösülést, éd fél, hogy erekciója nem lesz elegendő. Ez a félelmetes „vagina dentata” olyan mint a kapu, amin szeretnénk, de nem merünk belépni.

Hogy miért fetisizmus és miért nem más perverzió alakult ki Zoltánnál, arra egyéni élettörténete és naplója a válasz. A bizonytalan, ambivalens apai identitás – mintával történő azonosulás, a kiskamaszkori testképzavar, a számtalan kudarc a „normál” párkapcsolati törekvések létrehozására és a sok megszégyenítés mind-mind összeadódott Zoltán pszichoszexuális fejlődésében.

A multiszimptómás tüneti képet színesítik paranoid félelmek (mérgező vagina), kényszeres vonások és rituálék (az aktusban minden meghatározott sorrendben történik), szado-mazohista vonások (végsőkig feszíteni a húrt az élvezetekben, ugyanakkor erős bűntudat és önvádlás a ruha, a beöltözés miatt) erős szégyen, és abnormalitás érzések. Exhibicionista  vonás, hogy saját ruháját, erekcióját a női partner előtt mutogatja, visszajelzést vár, ez visszahat saját izgalmi állapotára. Ez egyfajta ösztönös, primitív öngyógyításként is értelmezhető a kasztrációs szorongás („lásd, én férfi vagyok, működőképes”) felett. 

A „fényes heroin”- mi is az tulajdonképpen?

A terápia lezárta óta is gyakran eszembe jut Zoltán vágyainak titokzatos tárgya a frappáns „fényes heroin” jelzővel illetett csodás latex anyag és a ruhák – kelmék – anyagok bűvöletében élő „kisiklott divatdiktátor”… Számára valóban egyfajta drog és a szexualitással  szétválaszthatatlanul egybeforrott alkotóelem lett az  anyag, és mint a „Selyem sikolya” című filmben, döbbenetes volt beleereszkedni az ő világa. Egy másnak közömbös dolog Zoltánnak a Minden. Élete kicsit Almodovar filmjeihez hasonlít, ahogy minden a fetis köré szerveződik. A titkos guberálások, fülledt erotikájú fetispartyk, eldugott varrószalonokba járkálás, emellett pedig a felszínen egy konvencionális, kispolgári élet. A terápia „hatására” konszolidált öltözködés, egyre férfiasabb megjelenés, devianciától mentes életvezetés – gyógyszer nélkül! Havonta egy alkalommal beszélünk, „szinten tartás” mint a nyelvvizsga után, de itt a lényeg a kapcsolaton, a kiszámítható kötődésen van – még nincs itt az idő a köldökzsinór elvágására.

Zoltán az életben egyre jobban funkcionál és kezd „csajozni”, ahogy ő mondja, Mitől, miért? Talán mert a terápia védett keretei között beszélhetett az ő igazi titkáról és „elátkozottságáról” és azzal, hogy én elfogadtam – próbáltam megérteni a fetis lényegét, többé nem kellett abnormálisnak, „ufónak”, tisztátlannak érezni magát. A fetis szerintem mindörökre elkíséri, ha szerencséje van, egy őt elfogadó női partner oldalán a „normál” szexuális élet része lesz, abba beépülve, azt színesítve. A különcség és az egyedi belső világ persze tovább bonyolítja a történteket, de talán pont ez a szépsége a lélektani munkának, alámerülni a másik tudattalanjába.

Összegzés, tanulságok

Esettanulmányomban egy multiszimptómás tünetekkel rendelkező, borderline személyiségszerveződésű, fetisiszta férfibeteg közel egyéves terápiáját ismertettem.

A számtalan nehézség és  relapszus ellenére a kitűzött terápiás célt megvalósítottuk: Zoltán képessé vált önmaga „elviselésére”, sokat javult életminősége, szüleivel való konfliktusát átdolgozta, szert tett új emberi kapcsolatokra. Nagyon nagy eredménynek érzem, hogy nyitott a női nem irányába, realizálta – ha nem kis kínlódások árán is – első, teljes szexuális élményét, fetismusát pedig próbálja egy kölcsönös elfogadáson és nyitottságon alapuló párkapcsolatban kiélni, megélni. Szintén óriási eredmény, - remélhetőleg végleges -, hogy Zoltán gyógyszer nélkül is jól funkcionál a hétköznapokban. Belső rendezettségével párhuzamosan külseje, öltözködési stílusa – hajviselete is letisztultabb, férfiasabb lett. Már nincs szüksége extravaganciára.

Utólag átgondolva szerepemet a terápiában, egyszerre voltam biztonságos jó anya, egy olyan nő, aki Zoltán fantáziájában kívánatos, vágyott tárgy  lehetne,  és persze szabad projekciós felület, akire rávetíthetők a nőkkel kapcsolatos félelmek, vágyak, szorongások.

A terápiás folyamat során „újraszocializáltam”, ami valaha nem történt meg maradéktalanul és az énfunkciók gyengeségét eredményezte.

Voltam felettes-én pótló is, hiszen saját értékeim – normáim – szabályaim hordozójaként mérce és viszonyítási keret is lettem Zoltán számára.

Emellett hálával és jó szívvel gondolok páciensemre. Megtanultam, hogy nem kell „körülírni”, túlmagyarázni az élet dolgait és a humor, a közös nevetés legalább olyan jó feszültségoldó nehéz pillanatokban, mint a sírás, vagy az ölelés.

Tanulságos lehet az is, ahogyan a terápia végén Zoltán összefoglalta közös munkánk lényegét és azt, hogy miként alakult át gondolkodása, érzelmi élete:

„Elfogadtam, hogy nem vagyok átlagos, így jó értelemben sosem lesz hétköznapi vagy normális a szexualitásom, mások számára furcsák a barátaim; vagyis csodabogár vagyok. De már nem menekülök alvásba, nem rettegek folyamatosan az emberek ítéletétől és abban is megingott a hitem, szerencsére, hogy sosem lesz társam. Persze ez számomra nem a babakocsi tologatást meg a vasárnapi ebédeket jelenti… Már nem aggódom a világ sorsán, hogy tönkremegy, pusztul minden és a környezetszennyezés meg a globalizáció se feszíti az elmém. Megpróbálok – jó értelemben – csak a dolgaimmal foglalkozni és nem veszem magamra a világ kínját. Örömöt találok az életben, egyre többször és ez számomra is meglepő”!

„Csak az egészen különleges emberek fejlesztenek ki borderline szindrómát”.

vissza

Hozzászólások

Esettanulmányaim

Enni vagy nem lenni?

Barangolások a bulimia …

Fényes Heroin

Esettanulmányomban egy multiszimptómás tünetekkel …

Kamasz-panasz

Problémás serdülő diagnosztikája és terápiája a …

Kapcsolat

Konzultációs helyszínek

2360 Gyál, Széchenyi u. 30.

1136 Budapest, Pannónia u. 25.

Terápiás helyszín

1136 Budapest, Pannónia u. 25.

Telefon

(30) 446 3559

E-mail

tabitsarolta@gmail.com

Rólam mondták

Keiati, 16 éves diák

"Saci nénihez szerettem terápiába járni, mert amit a szüleimnek és a barátaimnak sem mertem elmondani, azt nek igen; és mindig érdeklődő, nyitott és türelmes volt velem."

Juci, 31 éves kozmetikus

"Szkeptikus voltam minden pszichológussal és terápiás módszerrel. Párom ultimátumot adott, vagy felhagyok a "szenvedéssel" és felnövök, vagy új társat keres. Pár hét után már alig vártam, hogy mehessek, mert Sarolta lett a legfőbb bizalmasom. Egy év alatt sok mindent feltártunk, és ami a legfontosabb: az esküvőmre készülök. Köszönöm! Nekem megérte!!" 

Sámuel, 36 éves hitoktató

"Az én terápiámban az volt a legjobb, hogy nem akarta megváltoztetni az értékrendem, az ízlésem, a hitem (bevallom, eleinte féltem ettől) és úgy fogadott el, mint a lelkipásztor az ő megtévedt bárányát - csak hallgatott, terelgetett és gondolkodásra késztetett; az életem mozaikcserepeinek összeillesztésére." 

György, 57 éves állatorvos

"A terápiában kicsit újra gyermek lehettem és a szeretetteli, oldott légkörben azt a figyelmet tapasztalhattam meg, mint drága szüleim társaságában.  Jól esett az időutazás, sok könny, nevetés és a végén egy kis "újjászületés". Kár, hogy nem korábban kezdtem el. Sok szorongós-mélabús évet megspórolhattam volna." 

Katalin, 44 éves óvónő

"Sarolta nagyon sokat segített abban, hogy fel tudjam dolgozni a családtagjaim elvesztése miatt érzett fájdalmamat és megengedjem magamnak újra a reményt, a vidámságot; az állandó önmarcangolás helyett a jövőbe vetett bizalmat..."