LELKITÁMASZ

Tábit Sarolta klinikai szakpszichológus online magazinja

Esettanulmányaim

Enni vagy nem lenni?

Barangolások a bulimia …

Fényes Heroin

Esettanulmányomban egy multiszimptómás tünetekkel …

Kamasz-panasz

Problémás serdülő diagnosztikája és terápiája a …

Enni vagy nem lenni?

 

Enni vagy nem lenni?

Barangolások a bulimia útvesztőjében…
Pszichodinamikus szemléletű esettanulmány, amely egy szakszolgálati keretek között végzett kezelés krónikája

Előtér információk

Esettanulmányomban az anonim adatkezelésre és a betegjogok védelmére való tekintettel az eredeti neveket és a kliens helyszíneit megváltoztattam. A következő fejezetekben egy féléves, pszichoanalitikusan orientált terápiás munkát szeretnék bemutatni, amelyet egy olyan pácienssel folytattam, aki számomra is sokat segített a ma oly „divatos” kórkép, a bulimia és az ehhez társuló néha bizarr tünetek, gondolkodásmód és életszemlélet megértésében.

Orsival (fiktív név) egy évvel ezelőtt telefonon beszéltem legelőször, amikor egy kedves, régi páciensem javaslatára – aki maga is hasonló problémákkal küzdött – kereste meg szakszolgálatunkat.

Hangja a telefonban rekedtes, remegő, gyermekien segítségkérő volt. Gyorsan beszélt, alig értettem, mit mond. Elmesélte, hogy kórházi kezelés után van, még szed gyógyszereket, de orvosa javaslatára és még inkább saját motivációjából szeretné segítségemet kérni, terápiába jönni. Elmondta azt is, tudja, hogy ez nem lesz könnyű számára, de huszonévesen szeretne „normális” életet élni.

Motiváltnak, kissé talán sürgetőnek is tűnt, ahogyan megkérdezte:

„mikor jöhetne leghamarabb?”

Bő hét múlva tudtam időpontot adni.

A telefonos bejelentkezés alapján egy elszánt, betegségével megküzdeni vágyó, szimpatikus fiatal lányt vártam.

Az első interjú anyaga, kezdeti problémafelvetés

A megbeszélt időpontnál korábban egy – előzetes fantáziámmal összecsengő – „kamaszlány” ült a szakszolgálativáróban és szemmel láthatóan zavarban volt. Alig mert rámnézni, mozgása suta, beszéde hadaró volt. Bemutatkozásnál kézfogása gyenge, majdnem remegő. Hosszú, alakját eltakaró fekete kabátot és színes, csíkos, rojtos vállkendőt viselt. Ez éles kontrasztban állt hófehér bőrével, tűzvörös, rövid hajával, nagy, világoskék szemeivel. A kabátot levéve előtűnt, hogy alakját, testét „rejtegetni, takargatni” próbálja: jóval nagyobb méretű farmert, bő pulóvert és nagyon sok fából, kövekből készített – számomra kissé bizarr – ékszert viselt.

Férfias bakancsával és hátizsákjával inkább tűnt magabiztos kirándulónak, mintsem terápiás segítséget kérő fiatal lánynak.

Az is nagyon jellegzetes volt, ahogyan helyet foglalt a fotelban (ennek a terápia előrehaladtával, sokszor szimbolikus jelentése lett): szó szerint összekuporodott benne, mint egy nagy madár. Lábait maga alá húzta, kezeit pulcsija ujjába dugta, testtartása összegörnyedt. Szemlesütve, az interjú alatt alig rámnézve vagy megmozdulva kezdett bele történetébe. /Volt abban valami szívszorító, ahogy ott ült a fotelban – szinte „zsigeri szintű” áttételes érzést és anyai „gondoskodást” hívott elő belőlem./

Orsi aktuális állapotából, tüneteiből kiindulva kezdett bele történetébe. Elmesélte, hogy saját kérésére feküdt be a kórházba, mert úgy érezte, alapbetegsége és az ezek köré szerveződött „életveszélyes játékok”, nyomott hangulata, rossz kapcsolata édesanyjával, egyre súlyosabb szuicid fantáziák felé sodorták. Evési problémái 2 éve kezdődtek, még Angliában, ahová bébiszitterkedni és anyukájától elszakadni indult. Munkaadójánál viszont csak megaláztatás érte, „bánatában” kezdett fogyókúrázni, sportolni. Alig evett, rengeteget mozgott, úgy emlékszik vissza, akkor inkább anorexiás lehetett. Egy év után hazatérve – egy sikertelen nyelvvizsga, elveszített barátságok és reménytelen párkapcsolati próbálkozások után – kezdődtek falási, majd hányásos/hashajtásos periódusai.

„Rájöttem, az intenzív fogyókúránál jobb, ha teleeszem magam, majd kihányom. Így a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad.”

Kérdésemre, hogy tisztában volt-e azzal, milyen lavinát indít el, igennel válaszolt:

„A mi családunkban minden az evés körül forog. Eszünk, ha vidámak vagyunk, és eszünk, ha bánatosak. Úgy éreztem, undorító a testem, ezért nem sikerül semmi – már gyerekkoromtól. Merő kudarc az életem: ha elég bátor lennék, nem részletekben ölném meg magam – hiszen tudom, hogy azt teszem – hanem egy alkalommal.”

Rezzenéstelen arccal mesélte, ahogy szervezete „rátanult” a hányás, hashajtózás módszerére, és hogy jelenleg szinte semmi nem marad meg benne és a legváratlanabb helyzetekben lesz rosszul. Emiatt is sok megaláztatás érte:

„az emberek drogosnak gondolnak; lehet persze az étel is az én drogom”.

Mivel óráit, perceit önmaga megfigyelése, a negatív gondolatok, az evés körüli tépelődés tölti ki, nem tud elmenni munkát keresni, vagy vizsgáira készülni. Egész nap otthon ül szobájában, anyukájával összezárva, akitől próbál elszakadni, de mély szomorúságában hozzá bújik, befekszik az ágyába és azt szeretné

„bárcsak kisbaba lehetnék újra és mindent megváltoztathatnék”.

Orsi egyedül érzi magát a világban, pár barátnőjéhez görcsösen ragaszkodik, retteg az elvesztésüktől. Ugyanakkor elmondja az első interjúban már, hogy haragszik is anyukájára – bár tudja; „nem szabad” – de erről most még nem tud beszélni. Apukáját 2 éves kora óta nem látta, de nagyon szereti –

„biztos ő is engem?!” 

Fontos fantázia, amit Orsi már az első találkozásnál megfogalmazott, hogy retteg attól, hogy betegsége

„sorsszerű”.

Családi ágon vannak pszichiátriai betegségek /depresszió, mániás – depresszió, szuicidum/, amelyek miatt gyakran tépelődik:

„biztos én is örököltem valamit?”

Erre azt reagálom, hogy fontos e fantázia, beszéljünk majd bővebben a családról, de azzal, hogy ő most itt van, már tett valamit önmagáért, a gyógyulásért. /Ettől az intervenciótól szemmel láthatólag szorongása enyhül, testtartása előredől, végre a szemembe néz!/ Próbálom Orsit visszaterelni az interjú menetébe, vajon mennyi „konkrét” információt hoz még?

Elmondja, hogy 2 éves kora óta anyukájával él abban a szolgálati lakásban az óvoda kertjében, ahol anyukája óvónőként dolgozik. Édesanyjára egyszerre jellemző a szigor, a keménység, de a túlgondoskodás, a „kisbabaként kezelés” is. Testvére nincs, csak 2 unokatestvére, akiket nagyon szeret. Családjuk zárt, kevés külső barátjuk, ismerősük van.

Már óvodába is nehezen illeszkedett be /pedig gyakorlatilag egy helyen van az óvoda és a lakásuk/ sokat sírt, betegeskedett, evési problémái (!) voltak. Általános- és középiskolában nagyon jól tanult, de ducisága, esetlensége miatt sokat csúfolták, szinte kiközösítették.

(„Pedig anyukám is duci, de ő nagyon barátságos és mindenki szereti”)

Mindig jól tanult, segítőkész volt, mégsem érezte, hogy

„önmagáért szeretnék”.

Azt is elmondja már az első interjú során, hogy magányosságában az a legfájóbb, hogy nincs, nem volt még szerelme, testi kapcsolata. Középiskolában „nőiesebb” volt: hosszú szőke haj, szép ruhák, szoknyák. Angliából hazajőve levágatta haját, a sminkelést elhagyta, női ruhákat nem vett többé fel. Betegségével párhuzamosan feladta nőiessége külső oldalát. Most bezárkózna egy pincébe vagy barlangba, mert undorítónak látja magát, akit megvetnek az emberek, és látják, hogy BETEG!

A férfiaktól retteg:

„megvan ennek az oka”

- mondja, de erről még nem tud beszélni – fűzi hozzá.  /Felmerül bennem életvezetése, tünetei, kapcsolati ambivalenciája miatt a gyerekkori szexuális abúzus lehetősége a háttérben./

„Ki kéne deríteni azt is, fiú vagyok-e vagy lány?”

- kérdi elmosolyodva.

Egyik barátnőjével nagyon szoros a lelki kapcsolata, talán több is ez, mint „lelkiség”; de emellett vágyakozik egy párkapcsolat után, amelyet idealizálva tud elképzelni:

„tökéletes testi-lelki összhang, de a testiség nem is számít, csak a szeretet. Soha nincs veszekedés, csak ölelés, simogatás – több nem is kell”.

/Látható ebből Orsi naiv és hasított gondolkodása az emberi kapcsolatokról./

Visszajelzésemre, hogy ez kissé idealisztikusnak tűnik, hiszen az ember test és lélek egyszerre, elgondolkodik, majd rábólint

„Tudom, ez nem normális, a fiúknak kell a szex is – néha én is vágyakozom, de undorodom a csóktól, a másik nyálától és rettegek a kiszolgáltatottságtól.”

Az órából még pár perc van hátra, amikor Orsi elmondja kínzó dilemmáját, hogy ő szeretne társat, gyereket, mert retteg az egyedülléttől, de el sem tudja képzelni a szexuális együttlétet vagy a mindennapi együttélést. Nagyon gátlásos, szégyelli, hogy még szűz, értéktelen „hernyónak” éli meg magát, akiből nem lesz pillangó. /Utalok arra, hogy érdekes hasonlata, a bebábozódás, a kikelés, a nővé – pillangóvá válás a szépség és a szabadság szimbóluma;  akár terápiás célunk is lehetne./

Orsi az óra végén mégegyszer megerősít engem arról, hogy gyógyulni szeretne:

„bár félek az élettől, de a haláltól még jobban; adok még egy esélyt magamnak”.

/Ezzel persze mindjárt óriási terhet és felelősséget tesz rám – a megmentőjeként aposztrofál!  A pozitív áttétel gyorsan létrejött, jó lesz vigyáznom, mert az omnipotenciát devalválás követheti – gondolom magamban./

Az óra végén visszajelzem, hogy látom, felkavarta érzelmileg az első találkozás, de úgy érzem „sikerült megnyílnia.”

Első lépésben további 2 alkalmat ajánlok fel, további interjú és terápiás szerződés céljából.Kézfogással, hosszú szemkontaktussalválunk el, miután megbeszéltük a következő időpontot.

A biográfiai adatok strukturálása, a második és harmadik ülések anyaga

Orsi fogantatásának, születésének és korai életeseményeinek történéseit édesanyjától hallotta úgy, ahogy azt az interjúkor felidézte. Elgondolkodtató, hogy milyen lehetett Orsinak ezzel a „történettel” megbirkózni, illetve mennyire „hangolták félre” ezen események kettőjük kapcsolatát, kötődését - már a születés pillanatától.

Orsi szülei viharos szerelemből házasodtak össze, családjuk aktív ellenkezése mellett. /Orsi apukáját semmirekellő életművésznek tartották, aki nem lesz képes egy családot eltartani./ Páciensem nem tervezett terhességből jött a világra 24 évvel ezelőtt Karácsony estéjén. A szülők 22 évesek voltak akkor. Az édesanya a terhesség alatt végig hányt, vérezgetett és nagyon sokat sírt, a házasságban már akkor mutatkozó problémák miatt. Nyugtatókat (!) is kapott, végig feküdt, vagyis a terhesség sem volt feszültségektől mentes. Talán ezzel magyarázható, hogy Orsi koraszülöttként 7,5 hónapra, 2200 gr-mal jött a világra. A szülés hirtelen indult meg, majd hosszú órákon át tartott (újraélesztették?), születése után inkubátorba tették, és a Heim Pál Kórházba vitték. A szülész nem mutatta meg az anyának, mert nem bízott abban, hogy akár a másnapot is megéli, és ha ez tényleg bekövetkezik,

„ne maradjon semmiféle emlékkép a gyermekről”.

Az édesanya négy nap után látta először csecsemőjét, amikor a szülészetről kiengedték. A baba besárgult, melyen a fényterápia sem segített, így teljes vérátömlesztést kapott, majd vészesen vérszegény lett, ezért transzfúziót alkalmaztak nála. A kórházi időszak alatt tüdőgyulladása is lett. Nem szopott, ezért a tejelválasztás is nagyon nehezen indult meg. Mivel izomrendszere nem fejlődött ki teljes mértékben, később az elemi mozgásformákra otthon kellett megtanítani, speciális tornagyakorlatokkal. A kórházi kezelés végén az orvosok elmondták a szülőknek, hogy egy „lyukas kétfillért” nem adtak volna a baba életéért, amikor világra jött. De hála annak, hogy lánynak született –

„mint tudjuk a lányok szívósabbak, nagyobb az életösztönük”

- és az anya odaadó, erőtpróbáló gondoskodásának, életben maradt, és megfelelő módon fejlődött /Látható, már itt speciális jelentést kapott a „lánynak születés” és a korai anya-baba kapcsolat nem volt zökkenőmentes./ Az anyának otthon elapadt a teje és egyre depressziósabb lett. Bár tabunak számít, a családban erről nem beszélnek, még öngyilkosságot is megkísérelt (?!). Ezt jóval később Orsi a nagyszüleitől tudta meg, egy családi veszekedés alkalmával!

Ebben az időben Orsi a szüleivel egy háromszobás családi házban lakott, ahol négy generáció élt együtt. (Orsi és a szülei, a nagybátyja, a nagyszülei és a dédnagyapja.) A sok törődés, aggódás mellett Orsi édesanyjának már nem igen jutott ideje a férjére. Ez és a generációs feszültségek miatt a szülők között hamarosan válásra került a sor. A válás után kb. 3-szor kezdték újra az együttélést, de nem sok sikerrel jártak. Akkor már más nők is beléptek a férj életébe, amit az édesanya nehezen viselt, és végképp megszakította vele a kapcsolatot. Ekkor már külön éltek az anyai nagyszülőktől. Az édesanya más választása nem lévén elfogadott egy szolgálati lakást, amelyben ma is élnek,  csak hogy szabad lehessen, de már ez sem segített. Orsi kapcsolatát az édesapjával az rontotta el, hogy nem volt rendszeres a láthatás. Az anya megakadályozta, hogy az apuka „házon kívül” programot csináljon gyermekével; így Orsi és az édesapja csak az apai nagyszülőknél találkozhattak. Mivel az apa viszonya sem volt felhőtlen saját szüleivel, egyre ritkábban élt az ilyenfajta láthatási lehetőséggel, majd ez végül teljesen elmaradt. A születés körüli procedúrák, a sok kisgyermekkori betegeskedés miatt édesanyja rettentően féltette, óvta Orsit mindentől, és ma már belátja, hogy egy kicsit önző módon csak magának akarta kisajátítani, aki néha örült is annak, hogy nem kell osztoznia senkivel lánya szeretetén.

Az iskolás kor előtt Orsinak – mindemellett - boldog gyermekkora volt. Főleg nagypapája sokat besegített a nevelésébe, őszinte, mély érzelmi kapcsolat volt közöttük. Orsit 1 év és 9 hónapos korában már bölcsödébe adták, majd 2,5 évesen már óvodába vitték Orsit, oda, ahol az anyuka is dolgozott. Újabb határprobléma lett ez anya és lánya kapcsolatában. Ha beteg lett, a nagypapa vállalta a beteg gyermek gondozását. Édesapjával egyre ritkábban találkozott. Az anya erőn felül igyekezett mindent megadni neki, hogy ne érezze azt, nem teljes családban él.  Közben lázas igyekezettel próbált az anya új párkapcsolatra találni, több-kevesebb sikerrel.

A nagyszülők elég jó módban éltek, életük nagy része az evés körül zajlott – hatalmas, többfogásos ünnepi ebédek voltak jellemzők, ha összejött a család, és sosem hiányzott az asztalról 2-3 féle sütemény sem. A nők nagyon szerettek sütni, és ha Orsi nem akart enni ezekből, a nagymama megsértődött, mert

„csakis az ő kedvéért készítette”.

Így, hogy meg ne bántsa őket, Orsi evett és evett. Kisiskolás korára már kicsit duci lett, és ez végigkísérte további életét a mai napig.Közben férfiak jöttek-mentek a szolgálati lakásban és az anyuka életében.

Orsit az iskolában sokat csúfolták, amit nehezen tudott „megemészteni”. 5 évig éltek így kettesben anyukájával, mikor több próbálkozás után új férfi került a házba, gondolva, hátha sikerül új családot építeni! Ez a lépés döntőnek bizonyult Orsi életében. Ekkor történt meg az, ami egy gyermek életében a legrosszabb lehet, elhúzódó szexuális zaklatás, ami teljesen tönkretette a további életét. A nevelőapa tettét nem merte elmesélni anyukájának, és csak most 15 év után derült rá fény, mi is hózódik Orsi „férfigyűlölete” mögött. Orsi egy rádióműsorban mondta el történetét, drasztikus módon fellebbentve a fátylat a családi titokról. Ezidáig anyukája többször említette lányának, nem leszbikus-e, mert mi lesz akkor vele, hogy lesz munkája?!

Az anya 1987-ben ismerkedett meg második férjével, akivel 14 évig éltek együtt. Orsi nagyon könnyen elfogadta és egy jónak mondható kapcsolat alakult ki közöttük.  Sokat jártak együtt kirándulni, minden nyáron el tudtunk menni nyaralni, még Hollandiába is eljutottunk, amire a mai napig szívesen emlékszik. Ez a felhőtlen boldogság 4 évig tartott, amikor az apa elvesztette állását és munkanélkülivé vált. Mivel mindig is nehezen tudott a főnökökkel kijönni, a szülők kitalálták, hogy egyéni vállalkozásba kezdenek. Egy bértelekre felépítettek egy 18 m2-es kis épületet, amiben zöldség-gyümölcs üzletet nyitottak. Sokat dolgoztak, hajnaltól késő estig, Orsi is szívesen besegített. Sajnos a nevelőapa maradi felfogása, erkölcsi szigorúsága sokszor vetett gátat Orsi önállósodási törekvéseinek. Megszólta, ha festeni próbálta magát, vagy ha tovább maradt lenn a téren  barátaival. Ez egyre többször okozott feszültséget a szülők között. A nevelőapa egyik napról a másikra úgy döntött, hogy bezárják az üzletet – megunta – és ettől kezdve szépen, lassan, de biztosan kezdett megromlani a családi élet. Nem volt hajlandó elmenni dolgozni, így majd nyolc évig egy keresetből, az óvónői fizetésből éltek. Nem született közös gyermekük, amit Orsi nagyon sajnál, mert vágyott egy testvérre. Sokat veszekedtek, amelynek a lány szem és fültanúja volt, és nem egyszer ő védte meg anyukáját az egyre jobban elhidegült nevelő apa brutalitásától! Végül Orsi nyomására az anya úgy döntött elválik, ez 2000 decemberében be is következett. Azóta csak ketten élnek a kétszobás kis lakásban. A válást az anya kudarcnak élte meg, hibáztatta Orsit, önmagát.

Orsi baráti kapcsolatai sem voltak felhőtlenek. Igaz barátai nem igen voltak a mai napig. Gyakran kihasználták. Mindig ő ragaszkodott jobban, és ha hanyagoltak, az nagyon megviselte. Gyakran panaszkodott erről otthon, de azt a választ kapta:

„Nekem se volt soha igaz barátom, mégis felnőttem, itt vagyok, teszem a dolgomat”

- mondta az anya.

Orsi születése után az orvosok azzal rémisztették meg az anyát, hogy örüljön, ha a nyolc osztályt valahogy elvégzi, ne is várjon tőle többet, mert nem lesz rá képes – ez a családi „Sors Könyv” megalapozta a páciens teljesítményközpontúságát és görcsös megfelelni akarását, szeretetvágyát! Iskolai tanulmányainak kezdete nem volt zökkenőmentes, nehezen ment számára az olvasás, írás és a matematika. További tanulmányaiban nagy szerepet játszottakaratereje és bár neki több időt kellett fordítania a tanulásra, mint osztálytársainak, ő mégis bizonyítani akart, amelynek meg is lett az eredménye! Általános iskolában mindig a jobb tanulók közé tartozott; és mai napig emlegeti, hogy a hetedikes bizonyítványosztáskor, (amikor addigi élete legszebb bizonyítványát vitte haza), az osztályfőnöke a szülők és gyermektársai előtt nem ezt a tényt mondta el, nem ezért dicsérte meg, hanem, hogy – sikerült lefogynia jó pár kilót!!!

Vagyis: a dicséret inkább ismét megalázássá vált Orsi számára. Amikor matektanára megtudta, hogy nyolcadik után gimnáziumba szeretne menni, kinevette és közölte vele, hogy ott semmi keresni valója nincs, úgyis már az elsőből ki fog bukni. Annál erősebb volt bizonyítási kényszere és bár a négy évet közepes eredményekkel végezte, az érettségije majdhogynem kitűnőre sikerült. Mivel első próbálkozásra nem vették fel az Agrár Főiskolára, egy technikumba átjelentkezett, amelyet nagyon jó eredménnyel végzett el. Itt érezte először, hogy társai igazán szeretik, és itt tett szert máig tartó, mélyebb baráti kapcsolatokra, szárnyalt, és egy igazi közösségi emberré vált. Itt élte meg először, hogy nem a külseje, hanem belső tulajdonságai alapján ítélik meg, de az elfogadás túl későn érkezett. A technikusi vizsga után felvették Kaposvárra, ahol az állattenyésztő mérnöki szakon az első félévet elvégezte. Mellette dolgozott is. Közben egyre erőteljesebben megfogalmazódott benne, hogy állatszeretete ellenére inkább emberekkel kapcsolatos, segítő pályára menne és az egészségügy, a pszichológia felé kezdett orientálódni. Betegsége erősödése miatt viszont több munkahelyet elveszített, képtelen volt felkelni, a napi életvezetési feladatokat ellátni. Ezzel párhuzamosan izolálódott, élettere, kapcsolatai beszűkültek, amelyet a betegség miatti szégyen még tovább fokozott! A technikum elvégzése után, nyelvtanulás céljából Angliába ment gyermekfelügyelőnek, ahonnan fél év után meggyötörten, betegen, tele kudarcélménnyel tért haza. Bizonyítási kísérlete az önállóságra, a saját lábán való megállásra, - önmagának és anyukájának - nem sikerült.  A két sikertelen házasság, az örökös harc a szülőkkel, a megélhetési gondok elfásulttá, pesszimistává, életunttá tették az anyát.Pont akkor, amikor a legérzékenyebben kellett volna reagálnia gyermeke segítségkérésére, a bulimia figyelmeztető jeleire.

Édesapjával való kapcsolata is igen labilis volt egész életében. Elhidegültek egymástól, bár Orsi vágyott a szeretetére, de ő sosem adta meg neki. Sokszor becsapta, hitegette. Orsi 16 éves korában úgy döntött, hogy kísérletet tesz kapcsolatuk megváltoztatására.

Ő kezdeményezett beszélgetéseket, többször megpróbált közeledni hozzá, több-kevesebb sikerrel. A sikertelenségek oka többnyire apja második felesége volt, aki nem tudta, és nem is akarta elfogadni Orsi jelenlétét. Gyakran éreztette vele, hogy nem kívánt személy a családjukban. Az édesapjához való közelebb kerüléskudarcai is mély sebet okoztak lelkében, és megerősítették a férfiakról kialakított negatív képet.

Az apa nélküli gyermekkor, a sok-sok megélt kudarc, a harc az örökös kilókkal, az önmagával való elégedetlenség, a gyermekkori szexuális bántalmazás, az önmagába zárt fájdalmak elfojtott, ki nem mondott indulatok és családi titkok vezettek el a mai állapothoz, amiből a kivezető utat próbálja Orsi megtalálni ebben az áltat felvállalt, dinamikus szemléletű terápiában.

A páciens által felvázolt betegséglefolyás állomásai

Fontos, hogy Orsi családjában minden az evés körül forgott. Nagymamák – anya jól főznek, mindig nagy lakomák voltak, és ha Orsi bármikor szomorú volt, sütit sütöttek neki vagy más finomsággal vigasztalták. /Az étel tehát jutalomértékűvé vált számára és alkalmassá a feszültségcsökkentésre. Arról nem is szólva, hogy már csecsemőként is a szoptatás – etetés természetes biológiai folyamata sérült, kettőjük kapcsolatában./

A „duciság”, a társak csúfolódása, kiközösítése nagyon mélyen érintette Orsit, aki érzékeny, szenzitív, zárkózott gyerek volt, próbált mindig jól tanulni és jó kislány lenni. Sajnálatos módon a tanárok és a társak csak tovább erősítették a saját testre való kóros figyelést, a negatív visszajelzések pedig meghatározták az énképet, a negatív önértékelést. Orsi kamaszkorára még zárkózottabb lett és csúnyának, taszítónak élte meg magát – ezt kapcsolati próbálkozásai, ennek csődjei csak tovább erősítették.

Az anyától való elszakadás, az ezzel járó érzelmi „felszabadulás”, másrészt az ettől megjelenő bűntudat képezte bázisát Orsi betegségkarrierjének, amikor a koplalás, a diéták, az intenzív torna hatására sikerült Angliában 15 kg-ot lefogyott. Hazatérve a repülőtéren mindenki csodálta, hogy  milyen csinos, megerősítve ezáltal a számára csak kínlódással, állandó önmegfigyeléssel elérhető, vágyott testsúlyt. Ezt persze nem sikerült megtartani, elindult a visszahízás – sikertelen lefogyás ördögi köre.  Itt már erősebb „módszerre” volt szükség, mint a torna vagy a fogyókúra. És fokozatosan rátanult Orsi, hogy létezik „megoldás” arra, hogy enni is lehessen, de a zsírok mégse rakódjanak le! Először csak hashajtók, vízhajtók, majd az önhánytatás módszere következett. Egy idő után már nem kellett akarni a hányást, mert ment magától, szinte reflexszerűen. Orsi az öngyötrés legváltozatosabb módszereit találta ki, tudta mit mivel kell enni-inni, hogy „tuti legyen a vége”. Közben anyukája és szűk családi környezete kezdte gyanítani Orsi betegségét: megtalálta a szobájában felhalmozott, eldugott édességeket, csokipapírokat, sejtette, Orsi az, aki válogatás nélkül kinyitja és belekóstol a spájzban tárolt befőttekbe, mirelit áruba. A barátnőknek is feltűnt, ahogy a lány „megszállottként” nézte a kalória-táblázatokat és vásárolt mindenféle ennivalót, főleg szénhidrátot, de arcbőre, sárgásnak, fakónak tűnt, acetonszagú lehelettel. Orsi a tartalékpénzét ételekre költötte, közben egész életét alávetve a

szorongás→zabálás→hányás→feszültségcsökkenés bűntudattól, önmarcangolástól

átitatott őrületének.  Minden gondolat, a fantázia, az élet már csak az evésről és a visszaadásról szólt Orsi számára, és a tragikus az volt, hogy mégsem (!) tudott 50 kg alá fogyni. A világ beszűkült. A bűntudat, az öngyűlölet fokozódott. Hasonlóképpen az extrém belső feszültség is, és megjelentek olyan kísérő tünetek, mint az önsebzés pengével (a falcolás), a szadomazochisztikus fájdalomokozás intim testtájakon és öröm a menstruáció elmaradásának. Gyakran jöttek furcsa gondolatok: a testi kimerülés és a pszichés összeomlás határán Orsi saját motivációból anyukájával megbeszélve feküdt be a kórházba  és megpróbált „új fejezetet kezdeni”.  Ott a döbbenet erejével hatott rá egyik betegtársa halála, az ápolónők hozzáállása az evészavaros betegekhez; úgy érezte stigmatizált, rossz, akitől undorodnak még a gyógyítók is! Ez megmagyarázza a páciens elfogadás iránti extrém szükségletét! Ez volt a végső lökés számára, hogy a gyógyszeres kezelést és a fizikai rehabilitációt elfogadva, egyéni, terápiát keressen /ebben anyukája, barátai is támogatták/.

Összefoglalva

A páciensnél a bulimiás tünet együttes dominál (és az ehhez társuló manipulációk), de emellett az emocionális labilitás, az indulati robbanékonyság, az én-gyengeség és az én-határok „billegése”, valamint szélsőséges kapcsolati viszonyulások is tetten érhetőek. Élményfeldolgozásában nárcisztikus paranoidelemek dominálnak.

Fő problémája a labilitás (az élet minden területén) és a kontrollálás – kontrollvesztés dichotómiája. Ezek alapján a személyiség alacsonyabb organizációs szintje merül fel, azaz borderline személyiség szerveződés. Orsiban a preverbális össze nem illés és a korai traumák erős szorongásos állapotot, labilis önértékelést, éngyengeséget, identitásdiffúziót alakítottak ki. Szexualitása éretlen, vágyvilágba menekülő, szadomazochisztikus fantáziáktól hemzseg. Reális kötődések, megkapaszkodási esély kevés.

Diagnózis, differenciáldiagnózis

  • A páciens esetében leírt tüneti kép kielégíti a BNO-10-ben „viselkedészavar szindrómák fiziológiai zavarokkal és fizikai tényezőkkel „társulva” csoportba tartozó bulimia nervosa (F.50.2.) diagnosztikus kritériumait.

Felmerül még, és elkülönítendő a következő kórképektől:

  • Skizotípiás rendellenesség (F21): különc viselkedés, anhedonia, szociális izoláció, paranoid gondolatok, cönesztopátiák.

De: a páciensnél nincs illúzió, hallucináció, nincsenek bizarr tévesztések.

  • Depressziós epizód (F32): levert hangulat, üresség, súlycsökkenés – gyarapodás (5%), insomnia, enerváltság, érdektelenség, szuicid gondolatok

De: a páciensnél kialakult evés – étkezés – testkép körüli foglalkozás.

  • Obsesszív – compulsív zavar (F42): kényszergondolatok – cselekvések – fantáziák (ezek a páciensnél is fennállnak), életvezetésben akadályozzák,

  • Disszociatív (konverziós) zavar (F44): furcsa testi tünetek, nehezen azonosítható szomatikus háttér,

  • Hasonlóképpen a szomatizációs zavartól (F45) és a test dysmorphiás zavartól is el kell különíteni a beteg tüneteit.

  • Mutat a viselkedés szokás- és impulzuskontroll zavart is (F63,8).

Vagyis: a páciens esetében a fent említett kórképektől való elkülönítés döntő fontosságú a helyes diagnózis és terápiás terv felállításához.

Pszichodinamikai háttér

A páciens identitásának alakulását meghatározta az a családi narratíva, amelyet fogantatása – születése körülményeiről és korai életeseményeiről szeretteitől hallott már gyermekként, ami szintén megterhelő lehetett Orsi számára.

Szülei pár hetes házasok voltak, amikor Orsi „nem kívánt gyermekként” megfogant és – főleg – édesanyja „nyomására” megtartották a babát. A terhesség az édesanya számára szorongásokkal, feszültségekkel teli volt – ekkor már mutatkoztak a szülők közötti kapcsolati nehézségek. Ezzel is magyarázható, hogy koraszülés következett be és 7 és 1/2 hónapra, számtalan orvosi komplikációval született meg a baba. A születés nemcsak Orsi számára volt traumatikus, hanem édesanyjának is, mert nem láthatta csecsemőjét, másfél hétig nem szoptathatta, ölelhette – kettőjük kapcsolata a világban traumatizáltan, egymástól elszakítva indult.

Orsi nagyon szenzitív, napi ritmusát (később szobatisztaságát) nehezen „beállító” baba volt. Mivel szoptatni anyukája nem tudta, a tápszerektől hasfájás, csalánkiütés, válogatósság jelentkezett („pszichoszomatikus sérülékenysége” és orális fixációja itt indult).

A nehéz szobatisztaságra szoktathatóság jelzi az anya és gyermeke közötti harcot a fécesz feletti kontroll megszerzéséért, mutatja a befogadás-elengedés problematikáját és megnyilvánul abban a jellegzetes bulimiás tünetben, hogy minden (belső) rossztól meg kell szabadulni, ki kell adni. Ott él a vágy a mágikus mindenhatóságra: kontrollálni, mi van a test belsejében.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy anyai ágon több generációra visszamenőleg jellemzőek kezeletlen, krónikus orális tünetek (obesitas, alkohol- és gyógyszerfüggőség) és a terhesség alatt az édesanya végig hányt, vérezgetett, sokat hízott – tehát komplex pszichovegetatív tünetektől szenvedett.

A traumatikus szülés, a férj hozzáállása – szintén a családi legenda szerint – az édesanyát súlyos (?) depresszióba sodorta, aki az első évben lehangolt volt, szorongásokkal küzdött (gyermeke jövőjét illetően is). „Tehermentesíteni” őt az anyai nagymama próbálta, aki viszont uralta lányát és mindent jobban tudott a gyermeknevelésről.

Mindezek következtében az anya és gyermeke között eredendően működő ún. testi dialógus, amelyre később a verbális dialógus, vagyis a beszéd épül, hiányosan, félreértések mentén szerveződött, működött és félrehangolta kettőjük illeszkedését, kapcsolatát. Ez a bálinti „alapvető hiány” Orsi lelki folyamatainak alakulását patológiás irányba terelte és komoly „alapzavart” hozott létre a testképben, az énképben, a korai tárgykapcsolatokban és a kreativitásban.

A páciens alapzavara megnyilvánul jellegzetes, primitív elhárító mechanizmusainak használatában, labilis tárgykapcsolataiban, impulzus- és agressziókezelési anomáliákban.

Az apai jelenlét hiánya (2 éves Orsi, amikor elmegy otthonról végleg) megakadályozta a „külső” realitás behozását az Orsi és édesanyja közötti szimbiotikus kötődésbe, amely így nem tudott lazulni és gyakorlatilag a páciens serdülőkorának végéig fennmaradt. Másrészt nem volt stabil férfi személy – a nagypapán kívül – a kislány világában, akire az ödipális vágyak rávetülhettek volna.

Nem véletlen, hogy a bizonytalan kötődés az óvodába kerüléskor az anyáról való nehézkes leválasztásban és változatos szomatikus tünetképzésben jelent meg: fokozott szenzitivitás, éjszakai felriadás, kisgyermekkori mohóság (később túlsúlyosság), magányosság, de erős perfekcionizmus és kötődési vágy (iskolásként).

Orsi bulimiájának és pszichoszexuális fejlődésének hátterében ott állt egy kaotikus, nagy titkot őrző család (pontosabban anya, aki csak jó tíz évre értesül egyetlen gyermeke „nagy titkáról”). Ez a titok a családon belüli szexuális zaklatás volt (nevelőapjától, 6 és ½ évesen, hónapokon át), amely Orsi személyiségfejlődését a tagadás, a hasítás és a disszociáció révén borderline irányba vitte el. A szexuális zaklatás miatt érzett szégyen és bűntudat, ennek meg nem osztható élménye, a férfiak felé irányuló harag és agresszió traumatizálta Orsi nemi identitásának alakulását is. Innen ered, hogy „csábítónak” lenni veszélyes és a „gyöngédség” fenyegető is lehet .

(A serdülőkor beindította az ösztönfeszültségeket, a korai trauma emléke és az e miatti bűntudat a nőiség teljes letiltását eredményezte – öltözködési, viselkedéses, fantázia – szinten egyaránt.)  Mivel Orsi orális szexuális traumán esett át, a hányás a nemkívánatos pénisz eliminálását jelentheti (társulva a férfi nemiszerv iránti undorral, érintési képtelenséggel) és a falás – hányás ciklikusság szimbolizálja a női ciklikusságot, illetve a terhességi szorongásokat is. Az orális megtermékenyülés, mint fantázia (lehetőség) és az ettől való szorongás összefügg a belső rossz kiadása, a tisztaság, üresség iránti igénnyel is vagyis a mohóság tagadásával.

A kamaszkor elhúzódó volta Orsinál nem eredményezte az autonóm személyiség kialakulását és az autonómiáért vívott harc, a kontrollvesztés félelme a testen, a betegség képében manifesztálódott (nem a reális anya-lány viszonyban, új határok, élettér, szabályok kialakításában).

Mivel az anyától nem lehetett távolságot tartani és az anyakép idealizált, túlmisztifikált volt, az ellene irányuló haragnak, negatív érzéseknek nem lehetett más megjelenési formája, mint a beteg teste, a test elleni agresszív manipuláció. Tehát az agresszió intrapunitív irányba áramlott, míg a beteg a felszínen tökéletesen alkalmazkodó „jó kislány”-nak mutatta magát. Orsi – mintagyerek volt, sosem volt vele „probléma”, belül iszonyú indulatok feszítették, amely önsebzésekben (bőrmetszés, falcolás, hánytatás) és szadisztikus, öncsonkító fantáziákkal társult már a betegség aktív szakaszában. Ez is egyfajta torz kísérlet volt határai megtapasztalására, definiálására.  A gyerekkori szexuális abúzus, az idealizált anyakép, a reális (férfi) kapcsolatok hiánya miatt az önsebzés kasztrációs bosszúállás fantáziamaradványa is lehet. Ráadásul a zabálás az önhánytatáshoz hasonlóan „örvényjellegű” folyamat és a maszturbációs izgalomhoz hasonló. (A nyílt genitális öröm tilos, sem közösülés, sem maszturbáció nem hozhatja létre, hiszen a szexualitás – komplexe – iszonyú szégyenérzetet, a mocskosság fantáziáját hívja elő a páciensben. Düh – szorongás – szexualitás bonyolult viszonyban áll esetében.)

A női identitás felvállalását a szexuális traumán kívül megakadályozta az anya felé irányuló, rejtett elutasítás és a reális kapcsolati próbálkozások sorozatos kudarcba fulladása, amelyhez Orsi szégyenlőssége, gátlásossága, nőietlen viselkedése is hozzájárult. A félelem az „igazi férfiaktól” megakadályozta mind a laza, mind érett, szexuális kapcsolatok létesítését. Öltözködésében, érzelem kifejezésében Orsi maszkulin, határozott személyiséget próbál sugallni, ugyanakkor rendkívül szorongó, bizalmatlan. A párkapcsolat lehetőségétől legalább annyira fél, mint annak hiányától, hiszen „szint kell vallani” és kiderül alkalmatlansága (pld. a szexualitásra). Fantáziavilága megrémíti, aktusban (mint maszturbáláskor) durva, vad jeleneteket képzel el – és ez okoz élvezetet számára – ugyanakkor idealizált, romantikus szerelemről álmodozik. Itt is megfigyelhető a hasítás mechanizmusa, a végletesség. Testképzavara diffúz, külsejét, nőiségét képtelen pozitívan megélni. Az aktustól szorong. A negatív énkép, és a szisztematikus gondolati hibák ördögi körbe zárják Orsit. Hasonlóképpen az anyához való kötődés és leválás, a határtalanság és a behatároltság dichotómiája is. Szélsőségekben való gondolkodás, polarizáltság, erős ösztönkésztetések szövik át Orsi élményvilágát, amelyek eredete a preverbális korra és komplex determináltságra utal. 

A választott terápiás módszer és indoklása

A páciens problematikája, motivációja, intellektusa összecsengett az általam tanult és esetében hatékonyan alkalmazhatónak vélt analitikusan orientált rövidterápiás módszerrel. Ebbe a dinamikus szemlélet mellett olyan technikák alkalmazása is belefér, mint az álomelemzés, családfarajzolás, pszichodrámából átvett elemek. Fontos, hogy a terapeuta ennél a módszernél kevésbé mentális, megengedi a regressziót, és az elfogadás, a biztonságos terápiás légkör, a pontosan behatárolt játéktér együttes megtöltése valódi esélyt ad a páciensnek az „alaphiba” feldolgozására, korrigálására. Fontos még az áttételi – viszontáttételi érzések pontos detektálása is. 

Terápiás terv és indukáció

Mérlegelve Orsi aktuális állapotát, tüneteit, és a háttérben meghúzódó „korai sérüléseket”, úgy véltem, nem gondolkodhatom 5-10 üléses rövid terápiában, csak multifokális megközelítésben. Viszont nem tartottam célravezetőnek túlhosszú vagy időhatár nélküli terápia megajánlását sem, mert az Orsira jellemző fokozott regresszív készség és dependens viszonyulások nehéz leválasztást eredményezhetnek a terápia végén.. Másrészt a személyiségzavaros betegekre jellemző impulzivitás, keretszegés, acting-out – hajlam miatt a terápia bevezető szakában – a bizalmi kapcsolat építése, a holding funkció mellett – egyfajta újraszocializálásnak is meg kell történnie. Könnyebb tehát olyan terápiás vállalást tenni a páciensnek, amelyben nagy valószínűséggel tud is működni, mint hatalmas, „keret és határ nélküli” célokat kitűzni. Fontos a strukturálás azért is, hogy látható, követhető legyen a feltárt anyag a „hol tartunk, hová jutunk” kérdése – mindkét fél számára.

Ehhez kell együtt meghatározni a terápiás célokat, amely nem tüneti szintre (bulimia megszüntetése), hanem a mélyebb okok feltárására kell, hogy irányuljon.

Terápiás célkitűzés és szerződés

Arra a kérdésemre, hogy mitől érezné azt, hogy jobban van, Orsi 2 dolgot említett: enyhülnének bulimiás tünetei (és az ezzel járó kísérő tünetek) és lennének új baráti kapcsolatai.

Legsürgetőbb célnak ezért – „rendet tenni a kuszaságban” – a betegséget létrehozó-fenntartó pszichodinamikai tényezők feltárása tűnt. Ezzel erősödhet a páciens realitáshoz való kapcsolódása, csökkenhetnek kontrollvesztés, megőrüléstől való félelmei is. Jómagam alapelvnek tartottam Orsi élettörténetéből a pozitív megküzdési módok kiemelését, az én-erősítést, a meglévő szociális kapcsolatokra (anyukája, barátai) való fókuszálást. Erre épülhet később a feltételezett abúzus-élmény feldolgozása, a destruktív élmények megértése, a férfiakkal kapcsolatos fantáziák átdolgozása. Terápiás eszköztárunkba bevettük az álomelemzést, mivel Orsi említette, hogy gyakran és erőteljes képzetekkel álmodik.

Alkalmasnak tartottam őt a munkára, de önmagamban megállapítottam, hogy ez esetben nagyon fontos „terápiás keretek" szigorú betartása, a biztonságadás, az elfogadás azért, hogy – a személyiségzavarra és a bulimiára egyenként is jellemző – negatív terápiás reakciók elkerülhetőek legyenek!

Differenciál-diagnosztikailag: szomatikus betegség kizárva, szakmai konzultáció Orsi pszichiáterével folyamatos.

A terápia formája, körülményei, keretek

Helyszín szakszolgálat pszichoterápiás kezelésre alkalmas szobája, időpont fix, hetente 1 alkalommal, mindig ugyanakkor 50 percben, a tervezett ülések száma: 25, szemtől szemben helyzetben.

Kiegészítő megállapodások: az órát 2 nappal előtte indokoltan le lehet mondani (próbáljuk máskor pótolni), fizetnie egyébként kell. Egy hónappal előre jelzem, ha szabira megyek. Mindig hó elején az alapítvány pénztárába kell fizetnie. A terápiás szerződésben belevéve, hogy a pszichiáter által felírt gyógyszert beveszi, rendszeresen jár kontrollra és én is kapcsolatban vagyok a többi kezelővel, konzultálunk Orsi érdekében (de csak a gyógyszerezéshez szükséges információkat adom ki). Édesanyjával csak „vészhelyzetben” lépek kapcsolatba, ha szuicid veszély állna fenn, vagy szomatikus állapota kritikussá válna.

A páciens komplex, kaotikus problémahalmazából közösen rangsort kellett készítenünk és ebben a fő szempont az volt számára, hogy próbáljuk Orsi intenzív feszültségeit, szorongásait oldani, a betegségből „kinyitni” és az életbe, a reális kapcsolatok felé terelgetni.

A pszichoterápiát szükségessé tevő és nehezítő körülmények átgondolása páciensem esetében

A pszichoterápia napjainkban egyre kevéssé jelenti a csak „klasszikus” neurotikus betegek hosszas kezelését. Ehelyett személyiségzavaros impulzuskontroll-problémákkal vagy öndestruktivitással küzdő betegek kerülnek tömegesen a rendelésekre. Ezeknél a pácienseknél csekély lehet a pszichózisba csúszás, a hirtelen acting out, a bizonytalan motiváció. Gyakran a pszichés problématudat kialakítása a terápia első feladata: én-erősítés, megfigyelő én-rész kialakítása. Ezután lehet csak megteremteni a terápiás kontaktus alapját.

Orsi a kórházi kezelés alatt a gyógyszerek mellett részt vett egyéni, előszocializáló órákon, viselkedésterápiás foglalkozásokon, csoportterápián, zeneterápián. A kórházi kezelés hozama volt, hogy anyukájától távol kerülve elkezdett barátkozni, nyitni a világ felé. Óvatosságra intett a pszichoterápiában az első 3 találkozáskor tetten érhető ún. „primitív” elhárító mechanizmusok megléte a páciensnél – amely szintén korai sérülésére utalt. Ilyenek voltak a hasítás, az izoláció, a projekció, valamint merev-rigid gondolkodása és paranoid-szenzitív élmény-feldolgozási módja. Ambivalens kötődési stílusra utalt, amint egyszerre csüngött rajtam, vágyott egy „jó anyával” való összeolvadási élményre, ugyanakkor kontrollálni is próbálta a helyzetet. A pszichoterápia megkezdése mellett szólt és jó prognózist sugallt viszont intellektusa, érdeklődése az önismeret és tünetmegértés felé, erős szenvedésnyomása, involváltsága. Jó jelnek tartottam azt is, hogy már az első órán bizalmi légkör, szimpátia alakult ki közöttünk.

A terápia folyamata és szakaszai, áttételi-viszontáttételi érzések tükrében

A pszichoterápiás kezelést több szakaszra lehetett osztani. Az első periódust nevezhetjük a terápiás kontraktust előkészítő szakasznak.

1-4. ülés: diagnosztikai szakasz és szerződéskötés

Az első alkalmak feszült, de reményteli hangulatban teltek. Orsi nehezen tudott tüneti szenvedésein túllépni, az izoláció miatt élményvilága kiürült volt. Elmesélt szorongásai, autoagresszív fantáziái és cselekedetei bizarrak, félelmetesek voltak számomra. A gyermekkori szexuális abúzus szintén bonyolította az összképet. Éreztem, hogy nehéz, „embertpróbáló” terápia lesz ez. Orsi szenvedése intenzív segíteni akarást, „anyai gondolkodást” hívott elő belőlem – erősen involválódtam és szerethetőnek éltem meg Orsit legfőképp amiatt, ahogyan küzdött a gyógyulásért – önmaga újraépítéséért.

E szakasz „célja” részemről Orsi bizalmának megnyerése pozitív terápiás légkör és holding kialakítása volt.

5-12. ülés: „a terápiás mézeshetek” majd „szerető gyűlölség”

Klasszikus esetben a pszichoterápia elején a páciens nagyon motivált, „Megmentőként” felnagyítja terapeutáját, „dolgozik és hozza az anyagot”. Orsinál ez a szakasz, - bár a kötődés érezhető volt – a személyiségzavarosokra jellemző módon átalakult. A kereteket tartotta, az órákra pontosan érkezett, de kapcsolatunkat egy kaotikus viszonyulásmód hatotta át, amelyben Orsi egyidejűleg nagyon intenzíven kérte, de el is utasította a segítséget (és betegsége megítélésében, „realitásvizsgálatában” szintén komoly hullámzások voltak).

Akkor még nem lehetett megítélni, Orsi benn marad-e a terápiában? Megjelent a mahler-i újraközeledési krízis, kérte is a segítséget, de rettegett is az újabb „függéstől”, kötődéstől (hiszen ő ezt csak „abszolút értelemben” tudta elképzelni). Saját határai kijelölésében nem volt tapasztalata,csak azösszeolvadás élmény és a függőség. Gyakran éretlenül, kisbabásan viselkedett, provokálva az „anyai gyöngédséget”, szinte passzívan csüngve a „jó anyamellen”. Már a terápia elején kijelentette, hogy férfi terapeutához semmiképp sem fordult volna, és a férfiakkal szemben bizalmatlan. Finoman már itt elkezdődött az értelmezés fonala, hogy amint nem volt választható „elég jó” férfi modell az életében, úgy nehéz az ellenkező nemmel a kapcsolatot kialakítani, egyáltalán elképzelni, mi zajlik egy másik ember fejében? Megfigyelhető volt az a mágikus igény is Orsi részéről, hogy mindent tudjak róla, másrészt a kitárulkozástól való félelem is, hogyha megismerem, elutasíthatom és/vagy kontrollálhatom. Ebből adódóan ő is mindent akart tudni rólam. Bőrömön éreztem azt a tankönyvekben leírt jelenséget, hogy elég erősnek kell lennem a páciens által veszélyesnek, rossznak megélt „tartalmak” hordozására egyébként a szorongások elöntik őt és még mélyebb regresszióba süllyed. Orsi élénken figyelte minden rezdülésemet, hiszen face-to-face helyzetben voltunk és felfokozott igényt mutatott, sugallt empátiám kifejezésére, „a testi szinten való együttrezgésre”. Az induló terápia már nyújtott annyi támaszt Orsi számára, hogy szeparációs szorongásai csökkentek, próbált a napi 24 órából 4-et nem a betegség körüli töprengéssel, mahinációval tölteni és kezdte megfogalmazni – bár eleinte csak álmokban – anyukájához fűződő ambivalens érzelmi kötődését. Szinte értelmeznünk sem kellett álmait, Orsi számára is egyértelműen felsejlett, bűntudatot okozva majd sírásban, otthoni acting-outokban törve ki, hogy fantáziája, vágya a tökéletesen jó anyáról „csak fantázia” és Orsiban komoly harag, vádak, sértettség feszült e kötődés körül.

Tudjuk, hogy az álom „királyi út” a tudattalan megértéséhez.

Orsi visszatérő álmai jól szimbolizálják az étel-evés-anya hármasságát életében

Első álom:

„Lekötöznek, próbálnak megetetni, tiltakozom, megtömnek, muszáj megennem, a falat elkezd dagadni a számban, addig dagad míg megfulladok tőle. Meghalok”.

Második álom:

„Temetésen vagyok, mindenki sírja a halottat, csak én érzek boldogságot és megnyugvást. A pap beszél, mindenki nagyon szomorú, felnyitják a koporsó tetejét, de nem ember van a koporsóban, hanem rothadó, penészes, kukacos ételek. Vagy ami még ennél is rosszabb: anyám fekszik a koporsóban és én nem bánom (nagyon szégyellem!)”

Harmadik álom:

„Kicsi vagyok, otthon a saját ágyamban fekszem, nyílik az ajtó… Szóval újraálmodom azt…. Megpróbálom elmondani egy felnőttnek, de nem hiszi, azt mondja: NE HAZUDJ! – hiába bizonygatom, „Igazat mondok!!” – nem hisznek nekem. És újra és újra megtörténik. Következő képen a mostani Orsi van és késsel szabdalja magát, meg akar szabadulni a nőiessége minden jelétől…”

Negyedik álom:

„Egy sötét kriptában vagyok, olyanban, mint amilyeneket a Drakulás filmekben látni. Ón gyertyatartókon vastag elefántcsont színű gyertyák világítják be a teret. Elég félelmetes, de mégis vonzó. Egy keskeny sötét folyosón közelítem meg a kriptát. Látok egy asztalt, tele étellel. Hosszú asztal, nincs megterítve, csak telis-tele van ennivalóval. A tortától kezdve a palacsintán át a sültekig, főzelék, sült csirke, hal, párolt zöldség, saláta, gyümölcs stb… Ezer féle étel. Hihetetlen. Először csak nézem, majd iszonyatos dühöt kezdek felfedezni magamban. Én egy vörös-fekete-arany estélyi ruhában vagyok, hosszú a hajam, fekete, göndör, az arcom démonszerűen kifestve. Furcsa, de igen soványnak látom magam. Tudom, hogy én vagyok az. A kezeimben két vékony pengéjű kés. Marokra fogom a két kést és elkezdem szurkálni az ételt. Először csak „finoman”, majd egyre dühösebben. Mígnem szinte teljesen eluralkodik rajtam a gyűlölet és csak döfködöm, marcangolom az ételeket. Közben szinte kielégít a látvány, ahogy „gyilkolom” az ételt. Minden szúrás helyén vér serken az ennivalóból. Mire az asztal másik végére érek, már magam is csupa vér vagyok, és egyre felismerhetetlenebbé marcangolom az asztalon található ételeket. Végig elviselhetetlen gyűlöletet érzek, mely nemhogy múlna a döfködéssel, de egyre erősödik. A végén azt hiszem, beleőrülök és csak nézem a művemet, magamat és a vért”.

Orsi álmai megrázóan ábrázolták, ahogy az étel – az élet – az anya hármassága összefonódott betegségtörténetében és azokat a destruktív, szadomazochisztikus fantáziákat is, ahogyan Orsi az életben is megnyilvánult. Főfélelme volt az önsebzése (falcolás éles tárgyakkal) a nemi szerv tájékának durva ingerlése, a szadisztikus fájdalomokozás (fej falbaverése, sebek kapargatása), amely egyfajta imprintingként, ismétlési kényszerként is felfogható, mint a gyermekkori (szexuális?) trauma újrajátszása. (A terápia ezen szakaszában már voltak erre Orsinak egyértelmű utalásai.)

Egyéb fontos óra-részletek Orsi terápiájának első szakaszából kiragadva.

Az első hetekben kommunikációnkat kettőség jellemezte: Orsi hol panaszosan ágált, hol dühödten sírt (Ferenczi) hol áthatolhatatlan burkot szőtt maga köré. Elfúló hangon beszélt, panaszáradattal, kaotikusan ömlesztve, és azonnali gyógyírt remélve. Nehezen asszociált hosszasan hallgatott. Az órákon nagyon elfáradtam, úgy éreztem, Orsi „leszívja minden energiámat”. Ő közben folyamatosan, intenzíven szomatizált és a gyógyszerek ellenére a betegség (hánytatás, hashajtózás) is tombolt. Tele volt önbüntetési, önsebzési gondolatokkal, amelytől nem egyszer, komolyan megijedtem és szupervizoromhoz siettem: tartható lesz-e Orsi a terápiában? Megjelent azon félelme is, hogyha a terápiás fotelben elengedi magát, akkor ugyanúgy elveszti a kontrollt (csak a gondolatai felett) mint az evése felett. Nem tudtam e szakaszban még igazán közel kerülni Orsihoz, mert az értelmezésekre paranoid módon reagált és néha „idegen testként” kezelt. Félt, hogyha „nem javul” elküldöm vagy átadom valakinek (elhagyástól való félelmek); de abban sem volt biztos, van-e értelme terápiába járni? Mégis jött, minden órára, pontosan. Megpróbált engem rivalizáltatni pszichiáterével, aki „szintén nagyon figyelmesen hallgatja őt”. Megjelent az a jól ismert jelenség, hogy a borderline beteg megosztja a kezelő személyzetet, illetve a „szerető gyűlölség” szimbolikájával megfogalmazható, hasított kapcsolati – viszonyulási mód.

Több terápiás óra telt el az otthoni rendszer, az anyával való kapcsolat feltérképezésére, rámutatva azokra az abszurditásokra, ahogyan ők ketten éltek (anya határsértő viselkedései: kutatás lánya holmija között, testi dolgok iránti érdeklődés, szinte homoerotikus magamutogatás stb.).

E jelenségeket Orsi álmaival összekapcsolva már lehetett értelmezni, hogy a páciens betegségével áldozati szerepet vállal, bár lázadna, de valójában függőségét legitimálja és kettőjük (anya-lány) szimbiotikus kapcsolatát erősíti; továbbá teste és termékenysége feláldozásával, a változások, a felnövés, az anya (és szerettei) halálával lehetőségének mágikus kiiktatására törekszik. (Állandó szorongás volt az anya – egyszer bekövetkező – halála, szerettei elvesztése.) A „sikeres értelmezéseket” mindig többszöri, otthoni zabálás és önhánytatás követte, ezzel szabadulva meg a mondottak súlyától, viszont Orsi kötődései, kapcsolódásai lassan közeledtek a realitáshoz. Már az első terápiás órák után Orsi tünetei átmenetileg csökkentek, viszont egy új kapcsolati krízis (az egyik legjobb barátnője külföldre utazása, szintén babysitternek (lásd: ismétlődés és a régi emlékek betörése) megtörte a folyamatot.

13-18. ülés: a betegség mélyebb értelmének feltárása, metaforák használata

Barátnője elutazásával Orsi tünetei fokozódtak, állandóan korai haláláról fantáziált. Külön telefonálási lehetőséget adtam neki, amellyel kétszer élt is, egy alkalommal rendkívüli órát iktattunk be. Pszichiáterrel konzultálva az ambuláns terápia folytatása mellett döntöttünk. 3 héten át tartott ez a nehezen megközelíthető korszak, amelyet legalább Orsi fantáziálgatásai tettek ki „az öndestruktivitás értelméről”:

„Sokszor ez a homályos abnormalitás érzet kedvemre való. Tudat alatt másnak, kevésbé normálisnak, éppen ezért kevésbé hétköznapinak éreztem magam a többi embernél. Nagyon sokáig nem akartam lemondani az önpusztításról, mert azt hittem, valamit elveszítenék, amitől több a személyiségem”.

Lassan láthatóvá vált Orsi számára is, hogy tünetei fokozódásával járó önbüntetését és kontrollálásom szükségletét abból fakadó szorongása indukálta, miszerint én árulásnak tekinthetem anyjával /más orvosokkal való kapcsolatát és emiatt egyszer bosszút állok rajta. (Itt érhető tetten az anyához fűződő bizalmatlan, bizonytalan kötődés!) A gyakori otthoni hányások acting-out szerepet töltöttek be és az önbüntetésén keresztül a megtisztulást, a jóvátételt és a kiengesztelésemet szolgálták – véleményem szerint. Megjelent Orsinál az elvesztésemtől való félelem is, ha meggyógyul és fordítva: ha nem – mi lesz akkor? Újraéledtek az apa, a későbbi nevelőapa elvesztésekor megélt szorongások. A kezelés szünete előtt (karácsonyi szünet, téli szabadság következett) felerősödtek azon fantáziái, hogy az elválás vagy az ő, vagy az én „halálomat” okozhatja. Rettegett a karácsonyi ünnepekkel együtt járó „nagy evésektől”, így a szünet előtti 2 órában aktuális volt az étkezés metaforáit behoznom a terápiás órára. Orsi kedvenc gyermekkori meséjét („Csipkerózsika”) más szinten elemezve el is jutottunk története mélyebb megértéséhez.

Paradox módon a bulimia az étel „megevésének” olyan eszköze, amely elkerülhetetlenné teszi a tényleges megevést, megemésztést. Az étel elutasítása nagyon sok dolgot szimbolizál, Orsinál az anya által főzött étel kiadásától az orális örömszerző funkcióig, több vetülete van. A gyerekként újra és újra el-elolvasott Csipkerózsika mese kibontásával lehetett beszélni az időbeliség, a szexualitás, és általában a testi-lelki fejlődés leállításának Orsi által is alkalmazott háttértényezőiről (mellek leszorítása, menstruáció elmaradása, állandó aluszékonyság). Az orsó általi megsebzésben a szexuálisan éretté válás, a pénisz általi defloráció, a szüzesség elvesztése, és a szülőkről való végleges érzelmi leválás előrevetített megsebzettségének fájdalmas érzését ismertük fel. A „rossz anya” jóslatának beteljesülése az apáról való lemondás képtelensége miatti büntetésként és a vágyak beteljesülése utáni eljövendő rosszként értelmezhető. A csók, amely az intim kapcsolat jelképe és „világra ébreszt” szintén többszörös jelentésű Orsinál (egyszerre vágyik rá és undorodik tőle). Párhuzamot vontunk Orsi és a mesebeli Csipkerózsika sorsa között, ezt követte Orsi új álma.

Kiemelt óra (18.ülés)

Orsi következő álma:

„Poros szántóföld közepén egy óriási előtornácos régi épület áll, a tornácon hintaszék, régi szőnyegek, virág nélküli cserepek. A ház színe szürke, a zsalugáterek csukva, nagy faajtó a bejárat. A házban egy pici előszobából nyílik a nagy nappali. Esteledik, de nap még beszűrődik a zsaluk résein. A nappaliban régi bútorok lehetnek, de mindent fehérszürke lepel borít. A kandallóban hamu, a piszkavasak a földön hevernek. A falakon régi festmények, arcképeket ábrázolnak kopott barna-arany keretben. A szobában csak egy asztal nincs letakarva, sőt meg is van terítve. Vörös damaszt abrosz van rajta, fekete textil teríték. Réz gyertyatartók. A szobából nagy fehér faajtókon lehet átmenni másik szobákba. …persze az ajtók többsége zárva van! Két ajtó nyílik csak, egyik a pincébe vezet, töredezett kőlépcsőn. A pince sötét, nincs világítás, csak egy nagy vaskazán izzik. A falak penészesek, nyirkos a levegő. Van lent egy nagy fa szekrény, repedezett, de nem nyitom ki. Senki sincs a házban rajtam kívül, a kazán mégis működik. Furcsa. Visszamegyek a nappaliba a kőlépcsőn, a másik ajtó mögött egy rozoga falépcső áll, a padlásra vezet. A padláson nincs világítás, csak egy kiégett villanykörte lóg zsinóron. Minden csupa por, és vagy egy tucat galambtetem van odafenn. Mellüknél véres a toll, valami megharaphatta őket. De csak megfojtotta a madarakat, mert nem látni a nyomait, hogy meg is ette volna őket. Mire a padlásról visszamegyek a földszintre, már beesteledett teljesen. Sötétség borult az egész házra. Egyre rosszabb érzés kerít hatalmába. Már szinte fojtogató félelem. Pedig mikor bejöttem, a Naplementében még tetszett is a ház”.

A 19-22, illetve 22-28. ülés: Krízis-szakasz a terápiában, egy nem kívánt terhesség és ennek következményeként paranoid félelmek elszabadulása

A téli szünetben – a terápia pozitív hatásként – kinyílt Orsi élete, világa. Régi barátnőivel felvette a kapcsolatot, munkahely után érdeklődött, sokat jött-ment és egy véletlen találkozás megváltoztatta életét: egy könyvesboltban összefutott korábbi betegtársával és pár találka, randevú után – Orsi tiltakozása (?) ellenére – szexuális együttlétre került sor. (A találkozás itt lelkileg értendő és az ambivalenciára utal: nagyon akarta, de félt is, mind a terhességtől, mind a tapasztalanságtól. A teljes képhez hozzátartozik, hogy már két éve nem menstruált, vagyis elég kicsi esélye volt a fogamzóképességre.) A javulással párhuzamosan egyre több verset, novellát írt és a bimbódzó párkapcsolat is újabb költeményekre ihlette.

Bevallom, pszichodinamikai elemnek tartottam, ahogy Orsi egyre több terhességi álmot hozott és kezdett szomatikus tünetekről beszámolni az órákon. Orsi esetében különösen igaz volt, hogy a tudatos szinten elutasított terhességi vágyának elvetése, kerülő módon, regresszív úton orális megtermékenyülési vágyakhoz és fantáziákhoz vezetett (vagyis orál-szadisztikus szintre regrediált az érett nemi szerep és identitás vállalásának terhe alatt).

Egy terhességi teszt, amit Orsi saját (és mások) megnyugtatására vett, döbbenetes, pozitív eredményt hozott. Ekkor érzelmi sokk, beszűkült tudatállapot lett úrrá Orsin, hiszen erre végképp nem számított, ettől rettegett, nem akart (még) anya lenni, ráadásul még pszichiátriai gyógyszert szedett. (Párhuzamosan derült ki veseproblémája és fehérje allergiája, mint vsz. bulimiája kísérő tünete.) Innen az események örvényszerűen követték egymást: nőgyógyászati vizsgálatok, a terhesség megállapítása, művi abortusz. Orsi barátja végig mellette volt e krízisben és anyukája is tudomást szerzett róla, természetesen. Az abortuszra várva Orsi pszichotikus szintű szorongásokat élt át, és Melanie Klein-i fantáziái voltak. Magam is megdöbbentem, hogy a szorongás és a műtéttől a (megaláztatástól) való félelem, az abortusz miatti bűntudat a szuicid – veszélyeztetettségig sodorhatja Orsit. A terápia ezen a pontján kapcsolatba léptem telefonon Orsi édesanyjával, majd személyesen is találkoztunk (hármasban) még a műtét előtt. Orsi nem tudott szabadulni a gondolattól, hogyan történhetett ez meg vele (erre az orvosok sem tudtak magyarázatot) és folyamatosan úgy érezte, a magzat már

„kifejlődött, az én testemből, az én véremből van, ővele megölöm egy részemet”.

Viszont nem tudta elképzelni az anyaság gondolatát és pszichotikus – szintű megélései voltak:

„belülről rág engem ez a magzat, felszívja a vérem, megeszi a húsom – elpusztít, felfal, ha idő alatt nem veszik ki belőlem”.

Ezekben a napokban csak a destruktív fantáziák, az extrém bűntudat és a bűnhődés foglalkoztatta Orsit:

„mit kapok majd ezért az élettől”?

A műtét során mellette volt párja és anyukája és fura módon e tragédia közelebb hozta kapcsolatukat rádöbbentve az anyát, hogy lánya nővé vált.

Döbbenetes volt az az óra, amikor véletlenül kiderült, hogy Orsiék családjában minden nő (3 generáció) 24 évesen szült, illetve szült volna, ha ő is megtartja a babát. Ebben is a családi sorskönyv megjelenését láttuk és a következő órákon szó esett az átörökített női szerepekről, megoldatlan konfliktusokról is. E szakaszban volt elmesélhető, kimondható Orsi számára az őt kisgyermekként ért szexuális trauma, hogy nevelőapja orálisan zaklatta hónapokon át, felizgult nemi szervét szájába dugva és másnap megverte, ha nem volt „jó kislány”. A terápiás kapcsolat, bizalom e szintjén már nem kellett keresni a szavakat és kimondható, kisírható lett az a harag, fájdalom, amit Orsi a férfi(ak) és anyukája felé érzett, de sokáig nem mert megfogalmazni. Egyértelművé vált a bulimiás önhánytatás feszültségoldó jellege (orgasztikus élmény, orális fixáció), a férfiak nemi szerve és a behatolásától való intenzív szorongás és undor. Orsi a szexuális aktust csak sötétben tudta elképzelni, szégyellvén saját testét és legszívesebben egy dolgot, a behatolást elkerülvén. A pácienshez kapcsolódó negatív imprinting és a trauma körülményei, ismétlődése megalapozta Orsi pszichoszexuális fejlődésének zavarát és fantáziavilágában a szadomazochisztikus elemek dominanciáját okozta.

Ezeken a terápiás órákon mélyült el leginkább a közös munka és a gyermekkor későbbi szakaszából származó fallikus – ödipális vágyak, konfliktusok kerültek előtérbe (az abúzus traumájának feldolgozásával párhuzamosan).

Az ismétlődő regressziók során újra és újra előtérbe kerültek a self – object  utáni kényszerítő igények, felerősödtek a változástól, a „valódi élet” vállalásától való szorongások, az intim kapcsolat közelségétől, ugyanakkor elveszthetőségétől való nagyon intenzív szorongások. Megfigyelhető volt Orsi növekvő introspekciós készsége, mélyebb készség az értelmezések elfogadására. Élettelibbé vált a terápiás kapcsolatunk és ekkor mert Orsi először beszélni nekem arról a vágyáról is, hogy ő akár segítőként, gyógyítóként gondolná a jövőben elképzelni magát. („Azonosulás az agresszorral” mondaná erre szkeptikusan Freud, de én ebben önmegismerési, öngyógyítási, a bűntudat, kompenzálására való törekvést – is – láttam.)

A terápia megszakadásának veszélye itt már nem volt fenyegető szorongás Orsi számára. Ő is terhelhetőbbé vált, engem sem akart tökéletesnek látni.

Itt lehetett beszélni arról is, milyen reális/irreális vágyak és elvárások mozgatják Orsit a férfiakkal való kapcsolataiban (pontosabban egyetlen párkapcsolatában), miért feminin, gondoskodó párt választott magának és miért lenne jó „kasztrálni” társát, ám tökéletes barátságban, lelki harmóniában élni, szex nélkül. Orsi a párkapcsolat előrehaladtával már nem nyűgnek élte meg a szexet, nem hárította párja közeledését és az undor, szégyen érzésétől is megszabadult. Néha úgy vélte, számára könnyebb lett volna fiúnak születni (!) viszont az idő elteltével egyre nőiesebb lett külseje, öltözködése. Párja elfogadta őt olyannak, amilyen. Menstruációja nem tért vissza, további orvosi vizsgálatok voltak folyamatban. Kisugárzása megváltozott.

„Zárás” felé: 29. és 30. alkalmak

Orsi egyfajta női mintának, modellnek tekintett,erről is tudtunk nyíltan beszélni. Elhatárolódott anyukájától, ő más stílust akar minden téren.

Bulimiás tünetek, visszaesések még előfordultak, de nagy eredménynek számított, hogy munkába állt, kapcsolatai rendeződtek, partnere van, vagyis fantáziák helyett a realitásban él. Kezdett örömet találni az életben, kreativitása kibomlott, felvételire készült. Új célokat, perspektívákat talált, szociális izolációja nagymértékben enyhült. Úgy éreztem, a terápia e pontján – közös összegzés után – el kell engednem Orsi kezét, hogy megtapasztalja új határait, képességeit, megküzdési erejét. Fontos, hogy erre ő is vágyott. Meg akarta tapasztalni, milyen erőre tett szert, tud-e mankó nélkül létezni a világban…

A terápia folyamatának elemzése a dinamikus elméleti modell keretében, áttételi-viszontáttételi jelenségek

Az étkezési zavarok többdimenziós pszichoszomatikus kórképek, amelyek hátterében, létrejöttében komplex, genetikai – biológiai – pszichoszociális - és kulturális tényezők állnak.

Az Orsival folytatott terápiás munkám legfontosabb tanulságai a következők voltak:

Orsinál a következő jelenségek utaltak a határeseti személyiség fejlődésre:

  • Nehézkes fogalmazás az érzelmi élményekre, nehezített érzelmi átélés („alexythymia”, csökkent szimbolizációs készség).

  • Nagyon félt a terápia regresszív sodrásától, ez is indokolta, hogy optimális technikai feltételként kellett biztosítani (2 x 50 perces ülések hetente, face – to – face helyzetben → megjelent a szemkontaktus fontossága is, bátorítás az érzelemkifejezésre, pld: „szabad sírni”.)

  • A terápia diagnosztikai és bemelegítő fázisában ügyeltem a fokozatos, kontrollált kapcsolatépítésre Orsival. A meleg, elfogadó terápiás légkör elengedhetetlen volt ez esetben (is); ugyanakkor fokozatosan törekedtem a határok szilárdítására, a keretek mindig nagyon pontos tartására ezáltal is ügyelve a páciens elemi biztonságérzetét!

  • Megéltem a Bálint által is leírt elemi szintű, ún. cönesztéziás (zsigeri) kommunikációt köztem és a páciens között, amint a „belső jó” és „belső rossz” tartalmak cseréje zajlott és én „konténerként” tartalmaztam Orsi élményét. Ez nem volt könnyű, gyakran a gyomromban éreztem a feszültséget (testi szintű egymásra hangolódás) és már az ajtóban, Orsi arcáról, hangszínéről tudtam, milyen hangulati óránk lesz.

  • A terápia előrehaladtával a viszcerális érzések és viszontáttételek csökkentek és dominált helyette a verbális közlés, egyre pontosabban körülírva az Orsiban zajló érzéseket.

Érdekesen alakult az idő teltével Orsi kötődése hozzám és a terápiához. Kezdetben „tapadósan kötődött”, az órákra mindig előbb érkezett, készült” anyagokkal, egyfajta csodavárás és személyemnek omnipotencia tulajdonítása jellemezte.

A mindent megadó, tápláló, biztonságot nyújtó, „elég jó anya” szerepét várta és tette rám (Winicott, 1999). Az átmeneti javulásnál megjelent a keretszegés, a hullámzó motiváció, lemondta az óráit nem érkezett meg időben, próbálgatta – feszegette a kereteket, mint a kisgyerek. Erre vonatkozó értelmezéseimet fogadta, nem lépett ki a terápiából. Ezen a ponton a pénz fizetése is nehézséget jelentett, „önmagáért várta, hogy segítsek”.

A krízishelyzetben újra felerősödött a ragaszkodás, az érzelmi megosztás igénye, ekkor telefonon is felhívott, amelyet nem hárítottam el, természetesnek tartottam kétségbeesését.

A mai napig előfordulnak acting-out-os próbálkozások, viszont kapcsolatunk stabillá, teherbíróvá vált. A devalválás már nem létszükséglet Orsinál, ha haragszik rám, el tudja fogadni, hogy én is csak ember vagyok, lehetek beteg, mehetek szabadságra vagyis: nem kell mindig rendelkezésére állnom.

  • Tovább erősítette Orsi kötődését, hogy „elfogadta” az ő gyógyító, segítő pályára való készülését (felhívva figyelmét ennek belső, személyiség-feltételeire); éreztem ebben modellhatást Orsi felé, egy öngyógyító, kompenzációs törekvés feléledését, de cinikusan az „azonosulást az agresszorral” jelenséget is.

  • Örültem, hogy a testtel való hiányos kapcsolat és testképzavar oldására – a verbális átdolgozás mellé – Orsi elfogadta javaslatomat, és elkezdett hastáncra járni (a nőiesség, a csábítás fortélyait is tanulta ezáltal!), valamint úszni járt, néha még a masszírozást, iszappakolást is elviselte (persze nőtől, de a kezdeti undor után ez nagy eredménynek számított!)

  • Fontos mozzanata lett a terápiás munkának, hogy Orsi kreativitása kibontakozott. lerajzolta álmait, verseit, amelyek hűen mutatták a benne zajló dinamikát.

Székács – Schönbergert idézném (1991):

„A jó anyamell a célja és egyben jutalom is minden kreatív tevékenységnek, ezért érdemes elviselni a kreatív tevékenység szorongásait”.

Kezdetben szégyenlősen, önző módon (?) nem akarta behozni a terápiás órára alkotásait, majd képessé vált az odaadásra, a megosztásra. Látható az analógia a kisgyermekeknél és gondozónál, a fécesz birtoklásáért, kontrollálásáért való harc és a terápiás produktum megosztása között.

Kiemelve a terápia fő „tanulságát” számomra:

Kezdetben Orsi ambivalensen viszonyult mindenhez, az ételhez, az anyához, az orális funkciókhoz és a testbelsőhöz. Gondolkodása „mindent vagy semmi” volt. Vagy zabált vagy nem evett, váltakozva megélte a tömöttséget és az ürességet. A terápia folyamán fokozatosan megnyíltak szublimációs csatornák (írás, festés, gyurmázás) és kivetülhetett az addig a test belsejébe visszanyomott destruktív fantáziák. Átláthatóbb lett a világ, a káoszban kezdett rend teremtődni, vagyis folyt (és jelenleg is folyik) az integráció. 

Összefoglalás, lezárás, tanulságok

Esettanulmányom egy már-már „divatos kórképben”, bulimiában szenvedő páciensemmel esetét folytatott közös munkát próbáltam illusztrálni; élettörténeti adatai, pszichodinamikája, viselkedési patternjei diszharmonikus személyiségfejlődésre utalnak, a maga belső, extrém konfliktusaival, szélsőséges élményfeldolgozásával, labilis tárgykapcsolataival. „Kötődnék, de hogyan kell és kibe” – kérdezi a terápiában, megfogalmazva ezzel korunk alapjelenségét, az élet minden területére kiterjedő dezintegrációt, kaotikusságot, kapcsolódási – kapcsolati nihilt. Nincs belső tartalék, képesség a magány elviselésére – és nincs a külső világban sem reális tárgy, aki a kínokat elviselhetővé tenné. Pilinszky János költészete, kozmikus magánya ez „a lét pontján magányosan didereg szívem” vagy a kiüresedő depresszió, ha „tudományosak” akarunk lenni. A terápiában előbukkanó álmok, fantáziák mutatják Orsi személyiségének lényegét, a benne mindig és intenzíven dúló gyűlölet és szeretet dichotómiáját. A „határmezsgyén való létezés” hősies erőt kíván páciensemtől és többször élet – halál mezsgyéjére sodorta. Ebben a totális bizonytalanságban kell a terápiás kapcsolatokban kialakítani és fenntartani az én-határokat, a pszichés funkciókat, felvetetni a kapcsolatot a megtagadott és hiszterizált testtel, utat találni az ép, egészséges személyiségrészekhez – ezáltal „újra írni a múltat” és újra teremteni a jövőt.

Vizsgálati és terápiás tapasztalások sokasága vallja, hogy a bulimia nagyon gyakran társul személyiségzavarhoz, vagy együtt jár pszichiátriai kórképekkel.

Orsi esetében a bulimiás tünetegyüttes aspecifikus személyiségzavarra épült, amely dominánsan borderline, és nárcisztikus, valamint hiszteroid tünetek és szenzitív készenlét is társulnak hozzá. Ebben áll a kórkép makacssága, ahogy a terápiás változásnak ellenáll.

Jelen eset (a terápia eddigi menete) jó példa arra, hogy még Orsi a nyílt viselkedés szintjén (a titokban végzett étkezési manipulációkat leszámítva) „átlagos” életet él, addig rejtett szinten nagyon mély preödipális sérüléssel rendelkezik és álmai, fantáziái, jövőképe súlyos szorongásokkal, bizarr képzetekkel átszőtt, amelyek csak egy bizalmi terápiás kapcsolatban, hosszú közös munkával voltak kimondhatók és értelmezhetők.

Honnan hová jutottunk a terápiában?

Tüneti szinten ritkultak és intenzitásukban csökkentek a bulimiás epizódok, kiegyensúlyozottabb lett a hangulat, kitágult a szociális kapcsolati háló. Kimondhatók lettek az anyával kapcsolatos „vad és szégyenteljesnek” hitt fantáziák. Sokat alakított persze Orsin a szerelem is: próbálkozás nyitni a másik felé, legyőzni a félelmeket. Bár még hosszú munka vár ránk, számomra terápiás optimizmusra ad okot Orsi egyik legutóbbi verse, amellyel dolgozatomat zárni szeretném:   

„Ha tehetném, színes álmot küldenék Neked.

Ezernyi tündöklő, varázslatos pillangót.

Lehunyt szemed mögött vidáman körberepdesnek.

A világ milliónyi színében pompázva.

Megpihenni rászállnak kezedre, orcádra.

Aranyporuk, mely hullik szerteszéjjel,

Álmod színesre festi millió ecsettel.

Mikor felébredsz, mély lélegzetet veszel.

De a pillangók nappal is veled szállnak,

S nem engednek át a mély bánatnak”.

Reflexióim az esettanulmányhoz

Orsival végzett terápiás munkámat a pszichológus etikai elvek maximális figyelembevételével terveztem meg. Az első interjú megtörténte után tájékoztattam őt az intézményünk lehetőségeiből következő terápiás keretekről, a közös munka szabályairól. Később a terápiás szerződésben részletesen átbeszéltük a foglalkozásokon való részvétel, ill. távolmaradás szabályait, a lehetséges állapotváltozásokat, valamint tájékoztattam arról, hogy ha állapota szükségessé teszi, édesanyjával felveszem a kapcsolatot és az orvosi ellátás felé is nyitok. Ő a feltételeket megértette, elfogadta. Egymás kölcsönös tisztelete és őszintesége alapján bizalmi terápiás légkört alakítottam ki a munkához. Mivel O. esetében súlyos személyiségzavarral álltam szemben, már az első percektől fokozott anyai odafordulással, empátiával, pozitív visszatükrözéssel segítettem pótlólagos én-fejlődését.

Minden terápiás óránál maximálisan odafigyeltem a keretek pontos betartására, a nyugodt körülményekre, később az imaginációknál a félsötétre, kellemes zenére, egyéb speciális feltételekre. A terápiás munkát részletes diagnosztikai szakasz előzte meg abból a célból, hogy szuicid szándék fennáll-e. A teszteredmények korreláltak O. életkorával, végzettségével; alátámasztották a tünetleírást és segítettek az adekvát diagnózis meghozatalában. A terápia folyamán végig tisztában voltam kompetencia-határaimmal és szupervízió mellett vittem végig a beavatkozást. Ehhez jó lehetőséget nyújtott kollégáim bevonása és velük együtt terápiás ötletek feltérképezése. Részemről innovatív volt, hogy a kezelés során integratív módszereket alkalmaztam a verbális szintek mellett képi-imaginatív és művészetterápiás elemeket is használtam. Sőt, az intézményünk által biztosított IKT-eszközöket is bevontam a terápiába, úgy, mint videokamerával rögzítettem a páciens állapotváltozásait (ez később O számára nagy relevációval bírt). A nehéz időszakokban terápiás házifeladatait e-mailben küldte el nekem és pozitív kicsengésű, nagy megküzdésű filmrészleteket kellett keresnie (pl. Aviator, A zongoratanárnő, Fekete hattyú című filmekből).

A terápia hatására javult O. tanulási teljesítménye, életvezetési kompetenciái tágultak mind az iskola, mind a család rendszerében más szerepben kezdett el működni. A terápiás munkában kliens által felkínált emlékek, álmok, fantáziák megjelentek az áttételi-viszontáttételi érzésekben. Számomra is lelkileg erősen bevonó, szinte örvényszerű élmény volt az O-val végzett munka. Nagy érzelmi energiákat mozgatott meg. Jelen esetben is igaz lett, hogy O, mint egyén változása kihatott édesanyjával való kapcsolatára, megbontotta a látszólagos családi egyensúlyt, majd később egy új rend állt helyre. Az esetet sikeresnek értékelem, mert jelentős életminőség-változást és tünetcsökkenést sikerült elérnünk, állapota stabil lett, de természetesen esetében csak egy igazán hosszú feltáró terápia hozhat gyökeres változást.

Mivel a kliens édesanyja tudtával, de saját motivációból járt a kezelésekre, sem a diagnosztikai munkáról, sem állapotváltozásáról az oktatási-nevelési intézményét nem kellett tájékoztatnom.

vissza

Hozzászólások